Transznemű gyerekek

Hatalmas publicitást kapott az a nemrég az internetre felkerült videó, amelyben egy kisgyerek rapelve „coming out”-ol, azaz vallja be a nagyközönség előtt, hogy ő bizony már régen rádöbbent: transznemű. A magát lány mivolta ellenére fiúnak érző gyerek hatévesen állt oda anyja elé vallomásával, hogy attól kezdve büszkén kampányoljon a nemi identitászavarok elfogadása mellett.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
háttér
2014. november 21. Gyarmati Orsolya

Hatalmas publicitást kapott az a nemrég az internetre felkerült videó, amelyben egy kisgyerek rapelve „coming out”-ol, azaz vallja be a nagyközönség előtt, hogy ő bizony már régen rádöbbent: transznemű. A magát lány mivolta ellenére fiúnak érző gyerek hatévesen állt oda anyja elé vallomásával, hogy attól kezdve büszkén kampányoljon a nemi identitászavarok elfogadása mellett.


Tíz-tizenöt évvel ezelőtt gyakran viccelődtek azzal Amerikában, hogy ha biztosan meg akarsz kapni egy állást, akkor legyél színesbőrű, mozgássérült és homoszexuális egyszerre. Talán ez számunkra itt, Európában érthetetlen, de a cinikus humor arra a jelenségre utalt, hogy akkoriban elképesztő erővel kezdtek támogatni mindent, ami addig a “más”, a “tabu” kategóriába esett, így a heteroszexuális fehér emberek egy idő után úgy érezték, immár ők kerültek hátrányos helyzetbe.

A transznemű, rappelő Alexet látva ez jutott eszembe. Nap mint nap ezer és ezer gyerek, fiatal és felnőtt vállalja másságát a tengerentúl – és talán egyre inkább innen is. Tavaly egyik ország a másik után engedélyezte az egyneműek házasságát vagy legalizálta, hogy az egynemű párok gyerekeket fogadhassanak örökbe, és számtalan cikket olvashattunk arról is, hogy egyre több szülő neveli nem nélküliként, gendersemlegesként a gyerekét, arra a szélsőségesen abszurd elvre hivatkozva, hogy a gyerek csak akkor tud kiteljesedni, ha nem skatulyázzuk olyan buta kis dobozokba, mint “fiú” vagy “lány”.

Ám azért ha a médiában felkapott, menő coming-outos megjelenések mögé nézünk, nyilvánvaló, hogy szó sincs arról, hogy világszerte támogatnák a nemi másságot, főleg nem akkor, ha gyerekekről van szó. Ahogy az sem igaz, hogy a magukat videón promotáló Alexek és Alexandrák a nagy átlag, akiknek szülei ujjongva és büszként borulnának csemetéjük nyakába, amiért ilyen ügyesen és őszintén vállalták, hogy nem fiúk / lányok, hanem lányok / fiúk. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem.

S miközben azzal vagyunk elfoglalva, hogy nahát, milyen szörnyű ez az egész folyamat, meg jelenség, egyre ritkábban foglalkozunk azzal, mi is állhat a hátterében annak, ha valaki szó szerint nem érzi jól magát a bőrében, milyen fogadtatásra számíthat a társadalom részéről (valójában) és min mennek keresztül a szülők, amikor megtudják: gyerekük úgy érzi, rossz testbe született. Ami a szülőket illeti, hacsak nem az extrém liberális irányhoz tartoznak, hatalmas sokk megtudni, hogy a saját gyerekük “más”. Azzal, hogy mi zajlik le ilyenkor bennük, és milyen hatalmas károkat lehet okozni a rossz reakciókkal, sajnos egyelőre még nagyon kevés szakember foglalkozik.

Depresszió, pánik, teljes elutasítás, netán fizikai erőszak, kitagadás a családból, önvád...mindezek általános, gyakori reakciók a szülők részéről. “Mit csináltam rosszul? Mentálisan beteg a gyerekem? Mit fognak mások szólni, ha kiderül? Hogy kezeljem ezt az egészet?” – kérdezik önmaguktól. És nagyon sok esetben vagy nincs kihez fordulniuk segítségért, vagy nem mernek tanácsot kérni, esetleg, ha mégis, sok esetben olyan emberekkel találkoznak, akiknek nem ez a szakterületük – pl. a helyi egyházközösség papja, az óvónő, a tanárnő, az iskolapszichológus, stb. – s zsákutcába futnak, ami tovább erősíti az önértékelési problémáikat és kudarcérzetüket.

Mindeközben a transznemű gyerek azt éli át az esetek hatalmas többségében, hogy “Nem vagyok elfogadható”, “Nem vagyok szerethető”, “Szégyent hoztam a családomra”, ám azt tudni kell, hogy ha valaki transznemű, az nem múlik el, nem lehet gyógyszert felírni rá, vagy kikúrálni, annak ellenére, hogy sokan próbálják elhessegetni a tényt azzal, hogy “gyerek még, majd kinövi”. Bármennyire is ellenkezik a szülő, az egyetlen megoldás az elfogadás, a kompromisszum és a folyamatos kommunikálás egymás között. Elképesztően nehéz helyzet ez mindenkinek, tele negatív érzelmekkel, félelmekkel, kilátástalansággal, amik egytől egyig eltávolítják egymástól a gyereket és a szülőket.

És akkor még nem beszéltünk a társadalom reakcióiról. A legtöbb gyerek, aki transznemű, előbb-utóbb nyilvánvalóan ki fog lógni a társai közül. A gyerekek különösen érzékenyek a másságra, ennél sokkal kisebb “furcsaságokra” is azonnal reagálnak. És megindul a fizikai és szóbeli zaklatás, a lelki terror – és nem csak az iskolai vagy óvodai közösségből, hanem a szülőktől, tanároktól, bárkitől. Egy felmérés szerint a transznemű gyerekek 80 százaléka átél rendszeres szóbeli, felük pedig fizikai bántalmazást. A leggyakrabban éppen a szülők azok, akik kezet emelnek rájuk. Sokan nagyon fiatalon elmennek otthonról, mert nem bírják tovább az elutasítást, innentől kezdve pedig nagyon nehéz nem lecsúszni, s kikerülve a családi fészekből nagyon nagy válnak rövid időn belül hajléktalanná, súlyosan beteggé, drogfüggővé. A transznemű fiatalok nagyon nagy százalékánál jelennek meg öngyilkossági gondolatok, amelyek sokszor tettek követnek.

Megoldás egyelőre nincs. Pontosabban: a szélsőségesen liberális nevelési elvek, a korlátok és értékek hiánya mindenképpen segíti ennek a folyamatnak a felerősödését, míg a kiszámítható, teljesíthető elvárások, a követhető szabályok, az egészséges anya-apa kapcsolat gyengíti azt. Ám mindenárom reklámozni, népszerűsíteni azt, hogy a transzneműséghez mindenkinek joga van semmiképp nem elfogadható.