A transznemű ideológiák már a gyerekeket veszélyeztetik
A társadalmi és biológiai nem, nemi identitás és nemi diszfória fogalmának értelmezése még mindig korunk egyik legégetőbb problémája. Pedig ahhoz, hogy megfelelő segítséget és útmutatást tudjunk nyújtani az erre rászoruló embereknek, elengedhetetlen lenne, hogy rendesen megértsük ezeket a jelenségeket.
Sajnos azonban az egyre terjedő modern gender-ideológiák hazugságai nem csak a nemi identitászavarban szenvedőket károsítják, hanem azokat a gyerekeket is, akik még csak most kezdik felfogni saját nőiességüket vagy férfiasságukat, akik még nem teljesedtek ki férjként vagy feleségként, apaként vagy anyaként.
2007-ben egy bostoni gyermekkórház „a világon elsőként elindította a transznemű gyerekekkel és serdülőkkel foglalkozó programját” ahogyan azt a kórház weboldala nagy büszkén hirdeti. Egy évtizeddel később már több mint 45 gyermek gender-klinika nyitotta meg kapuit az országban. A szülőket sokszor arról győzik meg ezek a helyek, hogy a beadott pubertás-blokkolók és ellentétes nemi hormonok jelentik az egyetlen módot arra, hogy gyermekük ne meneküljön az öngyilkosságba.
Senki sem foglalkozik ugyanakkor azzal az apró ténnyel, hogy a legjobb tanulmányok igazolták, a nemi identitászavart tapasztaló gyermekek 80-95 százaléka idővel természetes módon azonosul saját nemével. Senki sem foglalkozik azzal, hogy a nemváltó kezelések egyáltalán nem csökkentették a transznemű emberek körében az öngyilkosságok feltűnően magas arányát (41 százalék, míg az egész lakosságra kivetítve ez a szám 4,6). Azzal sem törődnek, hogy azok, akik nemváltó műtéten estek át, 19-szer nagyobb eséllyel lesznek öngyilkosok.
Ezeknek a statisztikáknak már önmagukban elegendőnek kellene lenniük ahhoz, hogy megállítsák az elhatalmasodó „nemváltó”-lázat és helyette arra ösztönözzenek minket, hogy hatékonyabb módot találjunk a tragikus végkimenetel megelőzésére. Elsősorban magukat a gyerekeket nem kéne arra bátorítani, hogy ezt az utat válasszák, valamint példaképként beállítani azokat, akik már átestek a beavatkozáson.
Természetesen toleránsnak és elfogadónak kell lennünk azokkal szemben, akik nemi identitászavarral küzdenek, ám ugyanakkor legyünk tudatában annak, milyen károkat tud okozni gyerekeinknek a transzneműség normalizálása.
A transznemű aktivisták nem elfogadást vagy kedvességet kérnek. Nekik megerősítés kell, nem csak a felnőttektől, hanem olyan gyerekektől és kamaszoktól, akik már így is küzdenek a saját identitásuk megtalálásával.
Egy olyan kultúrában, ahol a transzneműek nem csak hogy megerősítést kapnak, de egyenesen ünneplik őket, mindenkinek egyedül kell felépítenie a saját identitását a semmiből, miközben nem kap senki támogatást a hagyományos nemi szerepekkel és azok értékével kapcsolatban.
Ezzel szemben mind biológiai, pszichológiai és filozófiai szempontból igazolva van az az álláspont, ami a biológiai nemünket fizikai tényként, társadalmi nemünket meg ennek a társadalmi kivetüléseként értelmezi. A tudomány pedig nem hitvallás kérdése.
A nemek megfelelő értelmezése egyaránt elutasítja a nemi sztereotípiákat és a teljes nemtelenséget, elfogadja, hogy a nemi különbségeknek oka és értelme van, ugyanakkor hisz a nemek alapvető egyenjogúságában.
A jó terápia pedig az, ami nem a testet akarja hozzászabni a felfogáshoz – hiszen ez lehetetlen – hanem segít a páciensnek elfogadni a saját testi valóságát.
