Túl gyorsan felnőni – az elsőszülöttek sorsa

Nem mindegy, hányadik gyerekként érkezünk egy családba: a sorrend nagyban befolyásolja személyiségünket, élethez való hozzáállásunkat, látásmódunkat. Sok elsőszülött például őgy érzi, túl gyorsan kellett felnőnie. Most egy ilyen történet következik.

„Mint sok elsőszülött gyerek, én is eléggé olyan vagyok, mint ahogy azt az okos szakkönyvek leírják: független, ambiciózus, motivált, rendszerezett, tervező és kivitelező, aki imádja a listákat, és aki imádja, ha újabb és újabb célokat tűzhet ki maga elé – és el is éri őket.

Elsőszülött vagyok, ahogy az idősebb lányom is. Miután a második lányunk megszületett, szinte napra pontosan két évvel nővére után, a férjemmel hirtelen azt éreztük, hogy a „nagy” egy éjszaka alatt felnőtt.

Tegnap még a mi egyetlen kisbabánk volt, mára pedig nagy és komoly nővérré változott. Azonnal elkezdtem bilire szoktatni, miközben őt szalasztottam, ha tiszta pelus, törlőkendő kellett a kishúgának. Egyúttal új, „nagylányos” ágyat is kapott, hiszen a korábbi rácsoságyat logikusan a testvére örökölte. A szememben egy pillanat alatt nagylánnyá változott, ő pedig meg is felelt ennek az új szerepnek: érett, megfontolt, okos gyerek lett, akivel kapcsolatban csak egyetlen dolgot felejtettem el: egyáltalán nem volt olyan „idős”, mint amilyennek látni véltem.

Visszanézve legszívesebben sírnék, ha arra gondolok, micsoda elvárásokat támasztottam egy kicsi, kétéves kislány felé. Mégis, mit gondoltam?

Tudom, hogy a szülők csak menet közben tanulnak meg szülők lenni, és így talán sokan megértik, mit jelent visszanézni és sajnálni egy csomó dolgot, és arra vágyni, bárcsak visszatekerhetnénk az idő kerekét, hogy ne kövessük el, amit elkövettünk, megölelni a gyerekeinket és azt mondani: „Annyira, de annyira sajnálom!” Mivel azonban ez nem lehetséges, csak abban reménykedem, hogy sok szülő még idejében észbe kap és nem követi el azt, amit én tettem az elsőszülöttemmel.

Most, hogy visszatekintek a saját gyerekkoromra, elég sok hasonlóságot fedezek fel. A szüleim például mindig evidensnek vették, hogy jó tanuló vagyok, és felelősségteljes gyerek, aki egyúttal a testvéreit is terelgeti. Most pedig én csináltam ugyanezt a saját nagyobbik lányommal.

És közben pontosan tudom, milyen elképesztően fárasztó az a nyomás, amit folyamatosan érzünk, mert mi, elsőszülöttek akarunk lenni a legjobbak, a legkiemelkedőbbek, a legcéltudatosabbak, miközben igazán sosem tudunk elégedettek lenni magunkkal.

Azt szeretném, ha a lányom a maga ura lenne, és nem akarna mindenáron elvárásoknak megfelelni. És miközben tudom, hogy ezt én alakítottam ki benne, mégis remélem, hogy sikerül levetkőznie ezt az attitűdöt.

Persze tudom, hogy a genetika, a születési sorrend egyaránt formálják a személyiséget, és persze, hogy az első gyereket minden szülő máshogy neveli, mint az összes többit, de mégis: nap mint nap azon vívódom, hogyan tudnám elérni, hogy ne kelljen a nagylányomnak ilyen gyorsan felnőnie!

Mert miközben szeretném, hogy élvezze az összes elsőszülöttségből fakadó előnyt, egyúttal meg akarom neki adni mindazt, amitől azt érezheti, hogy még egy ideig nyugodtan maradhat kicsi.

Forrás : Babble (via)