Új cél betáplálva – Újratervezés!

Ma már ritka, hogy valaki élete végéig egy munkahelyen dolgozza, vagy éli le – kinek melyik – az életét. Sőt egyenesen ciki, ha nem sikerül megtanulni jól jobhoppolni. Munkát váltunk a jobb fizetésért, a kecsegtető előmeneteli lehetőségekért, több vagy új kihívások kereséséért…

És itt álljunk is meg egy pillanatra és gyorsan tegyük hozzá, hogy egészen addig, amig nincs gyerekünk. Mert abban a pillanatban, ahogy megjelenik a két kis csík a terhességi teszten, a nők fenti listája egy időre törlődik, majd végleg és visszavonhatatlanul átrendeződik.

Persze, vannak kivételek, és vannak különböző fokozatai ennek az átrendeződésnek, de tegye fel a kezét az az édesanya, akinél az első, vagy második poronty megszületése után fontosabb helyen áll bármilyen új kihívás, vagy kecsegtető fizetés, mint az, hogy odaérjen ovizárás előtt a gyerekéért, vagy részt tudjon venni személyesen az anyák napi ünnepségen.

Sarkítok tudom, de akárhogy is szépítjük, a gyerek még mindig a top első ok, amiért egy nő gondolkodás nélkül maga mögött hagyja addigi karrierjét, és belevág kényszerből, vagy saját elhatározásból egy teljesen újba. De legalábbis – és ez talán még elgondolkodtatóbb – a gyerekkel otthon töltött évek alatt a legtöbb nő fejében egyszer minimum lezajlik a “Nem tudom mit akarok dolgozni, de amit eddig csináltam, azt talán/lehet/biztos, hogy nem!” dilemma.

Pedig állítólag nem kell szuperképeséggekkel sem kell rendelkeznünk, hogy elég jó anyák legyünk és közben elég jó karrierünk is legyen. Akkor mi a problémánk? Ez valami “anyasági betegség”? Vagy csak a hormonok teszik, és ha eleget várunk elmúlik? Meglehet. Én is vártam, aztán nem múlt el. A gyerekkel valami végérvényesen átkattant nálam, és ez az üzemmód azóta is tart. A miértre viszont továbbra is kíváncsi vagyok. Pszichológus végzettségem nincs, így az át- vagy bekattanásom tudományos pszichológiai magyarázatát nem tudom, de van egy-két olyan kézzelfogható okom, vagy nevezzük inkább benyomásnak, ami egész biztosan közrejátszott ebben.

1. Bűntudat

Pontosabban anyai bűntudat, ami sokkal erősebb bárminél. Vegyünk például egy 1,5 éves, tündéri, szőke hajú, gombszemű kislányt, áldott jó természettel. Hisztizett amiért reggel ő volt az első a bölcsiben, és este garantáltan ő volt az utolsó két versenyző egyike? Nem. Volt egyszer is pityergés, amiért hétköznapokon annyit látott az anyukájából, ami a vacsi-fürdés-mese röpke hármasába belefért? Nem, soha. Olyan viszont volt, hogy az anyukája káromkodástól vörös fejjel és a tehetetlen dühtől kisírt szemmel kétségbeesetten hívta a férjét, vagy a szomszédot, valakit, bárkit, aki eszébe jutott, hogy segítsen elhozni a kislányt a bölcsiből, mielőtt a gondozók vérfarkassá változnak és felfalják szegényt…? Igen, ilyen volt. Először csak havi, majd heti kb. egy alkalommal.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!