„Utálom a gyerekeket!”
A cím természetesen nem arra utal, hogy én három gyermekkel az oldalamon nem szeretem a gyerekeket. Valójában be kell vallanom, hogy pedagógusnak nem lennék jó, és vannak olyan csemeték, akik kifejezetten idegesítenek. De soha - soha nem vetemednék arra, hogy azt kijelentsem: utálom a gyerekeket.
A cím természetesen nem arra utal, hogy én három gyermekkel az oldalamon nem szeretem a gyerekeket. Valójában be kell vallanom, hogy pedagógusnak nem lennék jó, és vannak olyan csemeték, akik kifejezetten idegesítenek. De soha – soha nem vetemednék arra, hogy azt kijelentsem: utálom a gyerekeket.
A kérdés alapvetően azért fogalmazódott meg bennem, mert egy éve, amikor egy új munkahelyre kerültem, a főnököm, és több kollégám kijelentette: utálják a gyerekeket. Nem értettem igazán a forrását, nem értettem, hogy miért kell ezt hangoztatni. Lehet nem kedvelni, lehet, hogy idegesítik az embereket, lehet, hogy nem tudnak velük mit kezdeni: de az utálat, az kemény, feleslegesen kemény szó. Egyet azonban tudtam: ha valamit ilyen vehemenciával hangoztatunk, ott mélyen, valami nem stimmel.
Aztán hónapokkal később, amikor jobban megismertem a kollégáimat, elkezdtem érteni. A főnököm, 60 körüli, házas, gyermektelen ember. Ő maga a „szabadság bajnoka”. Aki maga dönti el, mit csináljon, hová menjen, és mikor és senki nem szólhat ebbe bele. Ezt még hangoztatja is. Boldog (?). (Persze, néha irigyelem azokat, akiknek „van életük” és nem a napi rutin, az „Elraktad a vonalzót? Megírtad a matek leckét? Ma lesz torna az oviba, 8-ra be kell érnünk?” témák köré fókuszál az élete, hanem a maga ura lehet.)
A szép és ideális „önmagam ura vagyok” helyzet mögött azonban mély magányt látok. Rájöttem, hogy ez nem olyan egyszerű. Nem arról szól, hogy mindig is utálta a gyerekeket, hogy soha nem akart és eszébe sem jutott, hogy gyerekzsivaj töltse be a házát. Nem. Lassan kiderült, hogy nem ilyen egyszerű. Nem jött a várt gyermekáldás. Ezt talán még magának sem vallotta be feketén-fehéren, de egy-egy szóból, mondatból egyértelművé vált számomra: ezt a helyzetet nem ő akarta így.
Az örök fiatalság látszata, a lazaság és valahol egy üres idealista kép mögé bújik, amelyek segítségével talán magával is elhitette a hosszú évek alatt: minden így tökéletes, nem hiányzik a gyerek. Van elég állatom. Macskám, kutyám, halam, papagájom…
Van még olyan kollégám is, aki fiatal. Nő. Ilyenkor jobban elgondolkodom: mi késztet egy életerős, vagány és talpraesett nőt arra, hogy utálatát fejezze ki a gyerekek iránt. Még nem fejtettem meg. De talán „csak azért is” érzésből és tesztből, többször elvittem a munkahelyemre a gyermekeimet. Kíváncsi voltam a reakciókra. Arra, hogy valóban elkerülik ezek az emberek az utálatuk tárgyát?
A válasz egyértelmű: nem. Sőt. A „jaj de cuki” „mi volt ma az iskolában, óvodában” „hozott-e ajándékot a Mikulás, Jézuska” kérdések ugyan elmaradtak (szerencsére), de helyette az egyszerű, és kedves fél mondatok, a pillantások, az empatikus reakciók különleges helyzetekben, na, azok életre keltek. Sokszor sokkal mélyebb, tartalmasabb kapcsolatot alakítottak ki csemetéimmel, mint bárki, aki „nagyon odáig van” a gyermekekért típus.
Érdekes az élet. Sokszor figyelem. Megtanít arra, hogy a kemény szavak mögött rejtőzik a legfinomabb lélek. Sokszor így van. Gyermeki szeretettel és ártatlansággal kell figyelni. Próbáljátok ki.
