Vacakanya vagy Szuperanyu?
Anyának lenni nem könnyű. Senki nem mondta, hogy az. Egyre inkább úgy érzem, hogy bár ez a világ legtermészetesebb dolga, és a legtöbb nő többszörösen teljesíti, az anyaság mégis külön tudomány.
Sőt, több is annál, inkább művészet. Hogy mennyire nem egyszerű, azt a következő jelenség is mutatja.
A legismertebb közösségi oldal babás-mamás csoportjaiban egyre többet olvasni arról, hogy a mai anyák kétségbeesetten próbálnak megfelelni egy idealizált képnek, a Szuperanyu ideáljának.
Ismered őt, a Szuperanyut?
Naná, hiszen mindenki ismer legalább egyet. Ugyanaz, mint a Szupermen, csak azon felül még anya is. Ő az, aki legalább két gyereket nevel; a csemeték szépek, ügyesek, okosak, udvariasak. Szuperanyu egyben példás feleség, háziasszony, barátnő, munkaerő, és mindig úgy néz ki, mintha egy női magazin divatrovatából lépett volna ki. Korunk anyukája pedig éppen csak egy-egy hibát vét a gyermeknevelésben, mondjuk, a csetlő-botló egyévest egy alkalommal nem kapja el elég ügyesen esés közben. Azonnal elkönyveli magát Vacakanyának. (Ez a megnevezés kicsit másképp került a közösségi oldalakon a köztudatba, épp csak nyomdafestéket nem tűr. Ezért kicsit finomítottam rajta.) Hopp! Ami nem tökéletes, az már selejt? Mi miatt alakulhat ki ez az önértékelési zavar? Miért van az, hogy legtöbben nem érzik magukat elég jónak, eléggé szerethetőnek? Miért látnak manapság az anyák annyi problémát például a szoptatás körül? Mi sem vagyunk rosszabbak az előző generációknál, sőt! Mindent tudni akarunk, mindent jól akarunk csinálni, amivel nincs is semmi baj; épp csak ezzel a kétségbeesett igyekezettel.
Van egy feltevésem. E szerint ez a tulajdonképpeni önbizalomhiány és túlzott megfelelési vágy pont a mi csecsemőkorunkban alkalmazott 3 óránkénti etetésekkel, a sírni hagyással és a poroszos nevelési elvekkel van összefüggésben. Mintha pont emiatt alakult volna ki az a szorongó generáció, amely tagjai az elmúlt években váltak szülővé. Hiszen rossz, sírós, manipuláló babaként kezdték, akiket „meg kellett nevelni”. Annak idején nem az történt, hogy végül megfeleltünk az ideális baba elvárásának, hanem csak a sok hiábavaló sírás után előbb-utóbb feladtuk, és belesimultunk a katonás rendbe.
