Valóban a kórház a legbiztonságosabb hely a szülésre? Egy nőgyógyász kétszer is meggondolná…

„A nagyszüleink még otthon születtek. És feltehetőleg minden rendben zajlott, máskülönben most nem ülnél itt és nem olvashatnád ezeket a sorokat”, írja Neel Shah, a Harvardi Orvosi Egyetem szülészet-nőgyógyászatának professzora. 

„Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a 60-as évek óta rendkívül kevés baba született intézményen kívül. Meglepő módon nemrég a NICE (a brit nemzeti egészségügyi ellátórendszer) olyan nyilatkozatot adott ki, amely szerint igen sok előnye lehet annak, ha valaki nem kórházban, hanem otthon hozza világra gyermekét.

Nem sokkal a nyilatkozat megjelenése után a New England Journal of MEdicine (orvosi szaklap) arra kért fel, hogy reagáljak a NICE ajánlására, hiszen a gondolat, hogy egy várandós nő nagyobb biztonságban szülhet kórházon kívül mint belül, kimondottan eretneknek tűnt elsőre, legalábbis az olyan szülész-nőgyógyászoknak, amilyen én vagyok. Éppen ezért keresni kezdtem az okokat, amiért ez a nyilatkozat megszülethetett.

Rá kellett jönnöm, hogy amit csinálunk, az nem más, mint hogy kötelező jelleggel erőltetünk rá egy csomó orvosi beavatkozást tökéletesen egészséges nőkre. A NICE javaslata az, hogy azok a nők, akiknél a terhesség komplikációmentes, válasszák az intézményen kívüli szülést. Hogy miért? Mert a kórházakban hatalmas a kockázata annak, hogy túlzásba viszik a beavatkozásokat, a szükségtelen császármetszéseket, amelyeknek ténye, valamint rövid és hosszútávú követkzményei sokkal veszélyesebbek, mint az, ha a baba otthon születik, minimális beavatkozással. Ám miközben a brit nők számos hely közül választhatnak, ahol világra hozhatják kisbabájukat, addig az amerikai nők nagy részének csak a kórházban szülés lehetősége adott: 2014-ben a szülések 90 százalékát nőgyógyász jelenlétében zajlott, 9 százalékában szülésznők segítségével és kevesebb mint 1 százalék történt születésházakban.

A NICE ajánlata egy olyan felmérésen alapul, amelyben 64 ezer alacsony kockázatú terhességet vizsgáltak meg. Kiderült, hogy a felmérésben vizsgált, otthon szülő nők alig egy százalékánál fordult elő probléma (halva születés), a születésházak nem bizonyultak kockázatosabbnak a kórházaknál az először szülő anyák számára és minden lehetőség (a kórházat kivéve) egyformán biztonságosabbnak bizonyult azon nő körében, akik korábban már szültek. Ezzel ellentétben azoknál a nőknél, akik ugyanilyen alacsony kockázatú várandósság mellett kórházban szültek, 4-8-szor nagyobb volt annak a valószínűsége, hogy megcsászározzák őket.

Császármetszés: rutinbeavatkozás súlyos következményekkel

Ma az USA-ban minden harmadik baba császármetszéssel születik. Az Egyesült Királyságban ez az arány 1:4. A nők szüléseinél az emberiség történelmének kezdete óta mindig voltak segítők, ám a valódi kérdés az, hogy mennyi segítség szükséges valójában és mikortól számít a segítség szükségtelen beavatkozásnak?

A császármetszés eredetileg életmentő beavatkozásnak indult, ám ma már annyira rutinszerűen alkalmazzák, hogy ez a műtét jelenleg a leggyakoribb orvosi beavatkozás a világon. Pedig számtalan hátránya és veszélye van. Egyrészt egy újszülöttet ellátni egy friss műtéti sebbel a hasfalon rendkívül nehéz és fájdalmas dolog. Ráadásul a császármetszés komoly beavatkozás, amelynek következtében háromszor akkora az esélye súlyos komplikációk kialakulásának (pl. fertőzés, szervkárosodás, vérrögképződés), mint a hüvelyi szülés esetében. Fontos hangsúlyoznom, hogy első gyereknél valóban nem nehéz megcsinálni egy császármetszést, ám ha egy nőnek az első babája így jött világra, nagy a valószínűsége, hogy a többi is császárral fog születni, ami viszont azt jelenti, hogy minden egyes műtétnél komolyodik a dolog, hiszen szét kell választani a régi heg vastag rétegeit. A második, harmadik, negyedik császármetszésnél egészen komoly sebészi tudásra van szükség ahhoz, hogy minden jól menjen. Csak hogy egy esetet említsek: nemrég egy olyan nőnél végeztem császármetszést (sokadszorra), akinek a hasizmai, a húgyhólyagja és a méhe gyakorlatilag össze volt nőve. A legrosszabb esetekben a placenta annyira bele tud „ragadni” a szövetek kusza tömegébe, hogy nem tud normálisan leválni, ilyenkor viszont nagyon nagy vérveszteség történik, amit sok esetben csak méhkivétellel lehet „orvosolni”.

A 70-es évek óta az Egyesüt Államokban 500 százalékkal nőtt a császrmetszések aránya. Ennek egyik oka, hogy a nők idősebb korban is vállalnak gyerekeket, amikor az egészségük már nem annyira jó. Ez egy dolog. Ám pár évtized alatt nem válhatott 500 százalékkal kockázatosabbá a szülés, különösen annak tudatában, hogy milyen gyorsan fejlődik az orvostudomány. Tökéletesen egészséges, fiatal nők esetében is ilyen magasa az arány, akiknél a terhesség kockázat- és problémamentesen zajlott. És ennek az óriási aránynak csupán egy százalékát teszik ki azok az esetek, amikor az anya maga kéri a császármetszést.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy egy tökéletesen egészséges nő szülése során is fellépetnek komplikációk. Az a dolgom, hogy időben világra segítsem a babákat, és sokszor nehéz eldöntenem, mennyi időm van még, mielőtt a császármetszés mellett döntenék. Persze egy császármetszésre mindig lehet azt mondani, hogy jogosan történt: ha a baba már kékül, mikor előkerül az anya hasából, akkor azért, ha rózsaszín, egészséges és azonnal felsír, akkor azért. („Még jó, hogy megcsászároztuk, különben a baba nem lett volna ilyen szép, egészéséges!”) Amikor a baba és az anya biztonságáról van szól, én is azt mondom, hogy inkább tegyünk többet, mint kevesebbet. A probléma csak az, hogy túlzásba visszük a többet, annyira, hogy kárt okozunk vele. Az amerikai kórházakban végzett császármetszés fele tökéletesen feleslegesnek bizonyul, és ötmilliárd dollárba kerül évente.

Ráadásul a császármetszés a babákra is rossz hatással lehet: nem mennek végig a szülőcsatornán, így nem jut be a szervezetükbe egy sor olyan baktérium, amely rendkívül fontos az immunrendszer fejlődéséhez. Több mint egy fél évszázada hisszük azt, hogy a legbiztonságosabb módja egy gyermek megszületésének az, ha egy anya egy kórházi ágyon fekve, ultrahang-géllel összekenve, drótok, csipeszek, csövek káoszában, folyamatos szívmonitorozás és állandóan pittyegő és visító gépek társaságában hozza világra kisbabáját.

Sok anyuka örülhet annak, hogy megmentették az ő, vagy a babája életét egy orvosi beavatkozással. Ám a szülész-nőgyógyászok (önmagamat is beleértve) úgy vannak kiképezve, hogy rögtön előkapják a szikét, ha a legkisebb probléma felmerül. És a túl sok operáció kárt tesz a nőkben. Lehet, hogy változtatni kellene ezen a beidegződésünkön. Vagy a britek példáját követve arra kéne biztatni az anyákat, hogy amíg csak lehet, maradjanak minél távolabb tőlünk, nőgyógyászoktól…”