Váltsd valóra az álmaimat! Ez a kötelességed!

Emlékszünk még a Ragyogj! című filmre, amely David Helfgott zongorista életét dolgozza fel? A kis David 7-8 évesen egy zenei versenyen eljátssza Chopin egyik polonaise-ét, ráadásul úgy, hogy a zongora közben állandóan odébbgurul. A zsűri elképedve nézi a rettentő nehéz darabbal küzdő gyereket, s azonnal felismerik benne a csodát. Ám apja csak annyit mond: ennél jobban is tud…

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
álom
2016. június 16. Gyarmati Orsolya

Emlékszünk még a Ragyogj! című filmre, amely David Helfgott zongorista életét dolgozza fel? A kis David 7-8 évesen egy zenei versenyen eljátssza Chopin egyik polonaise-ét, ráadásul úgy, hogy a zongora közben állandóan odébbgurul. A zsűri elképedve nézi a rettentő nehéz darabbal küzdő gyereket, s azonnal felismerik benne a csodát. Ám apja csak annyit mond: ennél jobban is tud…


Mire David felnő, gyakorlatilag beleőrül abba, hogy sohasem elég jó, amit csinál. A film egyik katartikus pontja, amikor kamaszként – apja nyomására – megtanulja Rachmaninov 3. zongoraversenyét , ami lelkének és szellemének egyaránt elviselhetetlen, s a koncert után az amúgy is szorongó, bizonytalan, apja árnyékában élő, saját akarattal nem rendelkező fiú ájultan esik össze a színpadon, miközben az apa kipipál egyet  abból a listából, amit fiának véghez kell vinnie amelyek neki sosem sikerültek.

David Helfgott (az igazi) – beleőrült apja elvárásaiba

Vagy ott van Mozart, akinek az apja ugyancsak muzsikus volt, ám csupán középszerű. Mozartot tehát arra használta fel, hogy saját vágyait és meg nem valósult álmait manifesztálja. Mint egy kis vásári majmot, úgy hordozta körbe a különféle udvarokban a gyereket, aki semmi másra nem vágyott, mint arra, hogy apja egyszer megdicsérje. Leopold Mozart azonban utolsó leheletéig elégedetlen volt gyermekével. A legenda szerint őt rajzolta meg Wolfgang a Don Giovanni rémületes, halott kormányzójában.

Mozart gyermekként: zseni volt, apjának mégis

Vannak szülők, akiknek a dicséret egyszerűen nem szerepel a gyermekükkel való kapcsolatukban. Vagy azért, mert őket sem dicsérték, és személyiségfejlődésük nem érte el azt a szintet, hogy felismerjék, milyen ereje van egy-egy jó szónak, vagy azért, mert úgy gondolják, a dicséret elpuhítja, elbizakodottá teszi a gyereket. Márpedig úgy nem viszi semmire. Az ilyen szülők szájából nagyon gyakran hangzik el, hogy „mindezt csakis miattad teszem”, „feláldoztam érted az egész életem” „nekem nem adatott meg ilyen lehetőség, neked igen: ha nem élsz vele, szégyent hozol rám”. Az ilyen és ehhez hasonló mondatok gyakorlatilag nem hagynak mozgásteret a gyereknek: beállítják őt egy irányba, és onnantól, mintha egy magas fallal határolt árokban menetelnének, ez az egyetlen dolog, amit csinálhatnak. Mert apa / anya azt mondta. Mert apa / anya szomorú lesz, nem okozhatok neki csalódást. Mert apa / anya nem lehetett orvos / balett-táncos, ezért nekem annak kell lennem.

A filmbéli David Helfgott Rachmaninov-koncertje

Márpedig egy gyerektől nem szabad(na) elvárni, hogy a szülő meg nem valósult álmainak megvalósítója legyen. Ugyanis akkor a gyerek nem a saját életét éli. Pedig saját életet kapott, ám ha a szülő úgy dönt, hogy a saját sikertelenségét, frusztrációit és középszerűségét (emlékszünk? Forman Amadeusában Salieri kikiáltja magát a középszerűség védőszentjének…) a gyereken keresztül akarja semmissé tenni, akkor egyrészt kudarcra van ítélve, másrészt, ha a gyerek nem lázad fel idejében, tönkreteszi őt is – egyszer és mindenkorra. A gyerek ugyanis egyszerűen nem lehet elég jó az ilyen szülő számára, méghozzá két okból. Egyrészt, mert minél sikeresebb a gyerek, annál erősebb tükröt tart a szülőnek, hogy lám, lám, neked ez nem sikerült, ami a szülő önbecsülését (ami amúgy is sérült) nyomja egyre lejjebb és lejjebb, másrészt, mert az irreális elvárások a gyerek felé sosem hagyhatnak alább, hiszen akkor mi éltetné a szülőt, akinek élete valamikor nagyon-nagyon régen megrekedt és azóta is ott stagnál, képtelen révén kikecmeregni saját komplexusai köréből, tehát nem tehet mást, mint elvár, parancsol, és szenved – a gyerekével együtt.

Az ilyen szülők csupán a legritkább esetekben ismerik fel, hogy saját sérüléseiket örökítik tovább, tönkretéve ezzel nem csupán saját, de gyerekük életét is, akinek léte egy bábjátékká válik, amelyben úgy mozgatják, ahogy akarják.

Ismerek egy zenészt, aki egészen kis korától csodagyereknek tituláltak. Mára világszerte híres, nincs olyan hely a földön, ahol ne ismernék. Sikeres, elismert, gazdag, rajonganak érte, minőségi zenét játszik valóban magas fokon. Csak éppen: boldogtalan. Mert az apjától soha életében nem kapott egyetlen dicsérő szót sem. Négyévesen kezdte fantasztikus pályafutását , ám az azóta eltelt négy évtizedben egyetlen egyszer sem hangzott el, amire annyira vágyott: „Büszke vagyok rád, fiam.” A legtöbb, ami telt ettől az apától, az az volt, hogy „Na, ez nem sikerült olyan rosszul.”

Egy gyereket nem lehet elkényeztetni szeretettel. Nem lehet puhánnyá tenni kedves, elismerő szavakkal. Nem lehet gyengévé tenni dicsérettel. Viszont tönkre lehet tenni ezek hiányával. Az ilyen gyerekek sokáig várnak – és belül szép lassan elfáradnak, kihűlnek, kihunynak. Látszólag minden rendben van velük: sikeresek, megállják a helyüket, mindig lehet rájuk számítani. Csak a lényeg (ami a szemnek láthatatlan) hiányzik: az az egy szó.