“Van úgy, ha nagyon akarjuk, le tudjuk győzni a halált”

Gárdos Péter filmrendező és író csak remélni tudja, hogy édesapja megbocsát neki, amiért 50 évig féltve őrzött szerelmes leveleit egy könyvbe sűrítve tárta a világ elé. Szó szerint, ugyanis a Hajnali láz című regényének második kiadása a londoni könyvhét nagy felfedezettje lett: összesen 29 országban fog debütálni a Holokausztot túlélt szülők története.

A könyv budapesti megjelenésének apropójából az íróval beszélgettünk, többek között a hosszú évtizedekig őrzött titokról és a szembenézés elkerülhetetlenségéről.Milyen érzés volt kezébe fogni a második kiadást?

Felemelő, bár elárulom, hogy sokat vitatkoztunk a fedőlapon. Az első kiadásnak decens borítója volt, a mamám és a papám egyik régi fotója is szerepelt rajta. Tudja, minden héten jönnek az újabbnál újabb címlaptervek a világ különböző pontjairól, és egészen megdöbbentő, hogy mindenhol mennyire másként gondolkodnak e regénnyel kapcsolatban. Elméletileg keresztbe tehetek egy fedőlapnak, de erre eddig egyetlen alkalommal merészkedtem. Talán az a baj, hogy ilyenkor előbújik belőlem a filmrendező. Van egy igen konkrét vízióm arról, hogy milyennek kellene lennie a regényborítónak, és ebbe lehetetlen például Brazíliából beletalálni. Nem nagy baj, előbb-utóbb majd megszeretem őket.

Emlékszik arra a pontra, amikor tudatosult Önben, hogy ez bizony tényleg óriási siker lesz?

Kora tavasszal Halmos Ádám, a Libri könyvkiadó igazgatója azt mondta nekem, hogy komoly nemzetközi sikert lát történetben. Magamban legyintettem egyet: fantasztának hittem őt, blöffnek gondoltam, amit mond. Egészen a londoni könyvvásár hetéig, amikor naponta jelentkeztek be külföldi kiadók, Ádám pedig telefonon újságolta, hogy ki milyen ajánlatokat tett. Azt hiszem, végül azok az e-mailek tudatosították bennem, hogy ami történik, az valóság, amelyeket a külföldi kiadók szerkesztői, vezetői írtak a regényről. Szenvedélyes, igen túlzó jelzőket használtak, a végletekig hittek benne, harcba indultak, hogy megszerezzék a kiadás jogát. Ezeket a mondatokat olvasva el kellett hinnem, hogy tényleg történt valamiféle áttörés. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki összeveti a szerencsejátékon kihirdetett számokat a saját szelvényével, és ezek a számok ugyanazok.

Más érzés íróként sikert elérni, mint rendezőként rangos díjat nyerni?

Más. Egyik állapot sem ellenszenves. Felejthetetlen érzés Montreálban állni a színpadon, és átvenni egy több kilós vasszörnyet, de az egyszeri érzés, egyszeri pillanat. Ez a mostani elnyúló, hosszú ideig tartó érzemény. Tudom, hogy egyetlen regénytől még nem leszek író, hogy nem ettől a zajos sikertől lesz világirodalmi rangú egy könyv, de a tudat, hogy a szüleim unikális, és talán tanulságos története olvasható lesz Taivanban, Koreában, meg egy kis brazíliai faluban is, az elégtétellel vegyes örömmel tölt el.

Többször is elmesélte a korábbi interjúiban, hogy a levelekről, a melyekben kibontakozott a szülei szerelme, csak édesapja halála után szerzett tudomást. Sosem neheztelt rá, amiért titokban tartotta megismerkedésük történetét?

Neheztelést nem éreztem, inkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy miért titkolta el a családom és én előlem? Később pedig inkább bűntudatot éreztem, hogy apám döntése ellenére jogom van-e közhírré tenni a kapcsolatuk, szerelmük születését? Csak remélni tudom, hogy megbocsájt nekem.

A miértekre talált választ?

Elsősorban azt gondolom, hogy szégyellte az egész dolgot, szégyellte, hogy sok emberrel ellentétben ő túlélte a láger borzalmait. De volt egy másik fontos oka is: ő egy sikeres, jó hírű külpolitikai újságíró volt a Kádár-rendszerben. Köztudott, hogy ez a rendszer a zsidó értelmiségnek egyfajta alkut ajánlott: amennyiben elfogadják, legitimálják a Kádár-rendszert, cserébe nem kell soha többé foglalkozniuk a zsidóságukkal. Az apám tulajdonképpen szívesen kötötte meg ezt az alkut. Ugyan zsidó családból származott, és ez meghatározta az egész életét, de el akart erről felejtkezni, nem akart ezzel foglalkozni. A regény egyik legfontosabb motívuma is erről szól, amikor az édesanyámmal együtt ki akarnak térni, protestánssá szeretnének válni.

Az édesanyja végig támogatta a könyvírásban, de a mai napig nem olvasta újra a leveleket.

És én azt vélem, értem, hogy miért. Azok a levelek pontos lélektani lenyomatai annak a tudatállapotnak, amely jellemezte őket Svédországban, előtte pedig Bergen-Belsenben. Ezek a levelek arról szólnak, mit gondoltak, mit éreztek például 1946. december hatodikán, és ezekkel az anyám nem akart szembesülni, neki elég csupán az emlékek szűrőjén felidézni azokat a hónapokat. Erre talán a legjobb példa, hogy amikor erről a kitérési szándékáról faggattam, azonnal összevesztünk. Felháborodott, hogy ilyen képtelenség nekem egyáltalán az eszembe jut. Telefonon vitatkoztunk, végül felolvastam neki egy novemberi levelének erre vonatkozó részét, csak egy-két mondatot. Süket csönd támadt a vonal másik oldalán. Kérdeztem, hallod anyukám? Csend. Mondom, semmi gond, idézek egy januári leveledből: “Miklóskám intézkedtél már a püspöknél?” Még mindig csend a vonal túlsó végén, majd később suttogás:,”Ezeket én írtam?” Hosszú hónapok teltek el, mire megbékélt azzal, amit a tudata jótékonyan eltemetett. Sokáig nem is akarta, hogy ez az epizód megjelenjen a könyvben, mert szégyellte maga előtt és félt attól, mit fognak majd szólni a közeli barátai. Azzal biztattam, hogy ennél meghatóbb, őszintébb gesztust nem nagyon tudok találni a történetükben. Ez volt a legautentikusabb válasz a pokoljárásukra: megszabadulni egy stigmától, amely romba döntötte az életüket. Anyám végül hozzájárult, hogy szerepeljen a kitérés motívuma, de arra a kért, hogy főhősnő nevét változtassam meg. Így lett belőle Ágnes helyett Lili. Éppen tegnap mutattam meg neki a regény német kiadását, és akkor kimondta: ,,Már bánom ezt a névváltoztatást, miért hagytad, hogy Lili legyek?”

Az édesanyja segített rekonstruálni szituációkat?

Készítettem vele egy háromórás dokumentumfilmet. Elképesztő, hogy ebben az anyagban milyen pontosan emlékszik egészen apró részletekre: tudja milyen cipőt viselt, mitől, milyen sebek kerültek a lábára, érzéseket, illatokat idézett fel. Mintha kinyitottam volna egy zsilipet, amely mögül zuhanni kezdtek az emlékek. Minden, amelyről hosszú évtizedekig hallgatott, most a felszínre tört. Engem különösen izgattak a svédországi életének mikro-eseményei, hogyan nézett ki a kórház reggeliző terme, milyen pongyolát viselt, a kórterem falszíne, az ágy, a papucs, a kakaó édessége, amelyet egyébként literszámra ittak. Minden apróság érdekelt, mert ezek a tárgyi dolgok jelentették számomra a kapaszkodót, rajtuk keresztül kerültem közelebb a svédországi világukhoz.

A könyvben van egy kulcsfontosságú jelenet, amikor végre Lili és Miklós élőben is találkoznak. Lili annyira megrémül a fiú külsejétől, hogy azt súgja az egyik barátnőjének: ,,Legyen inkább a tied”. Ez a valóságban is így történt?

Mondhatni, ez a leghitelesebb momentuma a könyvnek. Nevetni fog, de éppen ezután az epizód után éreztem úgy, hogy meg kell írnom a történetüket. Képzelje el, amikor megjelenik ez az apró, kacsázóan járó, vastag szemüveg lencséjű, jelentéktelennek tűnő férfiú az eksjői télben! A férfiról, aki gyönyörű leveleket, fantasztikus verseket írt, tehetséges, mint a nap, kiderül, hogy igazából nem éppen egy Adonis. Anyám, aki egyébként szép lány volt, ijedtében gyorsan megpróbálja letagadni, hogy azonos önmagával. Apámat persze nem könnyű átverni, működik a hetedik érzéke… Két órával a fenti mondat után már csókolózik az anyámmal. El tudja képzelni, micsoda szuggesztivitással rendelkezhetett az apám?

Arról nem is beszélve, hogy micsoda élni akarás munkálkodott benne, hiszen az orvosi diagnózisra fittyent hányva elkezdett magának feleséget keresni. Utólag mutatta orvosoknak az édesapja leleteit?

Apám, sok más mellett, a korabeli orvosi diagnózisokat is megőrizte. Mikor írtam a regényt, felkerestem egy tüdőgyógyászt és megmutattam neki a svéd nyelvű szakvéleményt. A doktornő elmondta, hogy apámnak egy olyan fajta tuberkolózisa volt, amelynek a halálozási rátája a háború után magasabb volt, mint 80 százalék! Négy évvel később találták fel az ellenszert, akkor már több-kevesebb sikerrel gyógyították is ezt a betegséget.

És hogy miképpen maradt akkor az apám életben? Lehet, hogy szerencséje volt, és beleesett ebbe az alig 20 százalékba. De én jobban hiszek abban a verzióban, hogy meggyógyította a szerelem. Hogy van úgy, ha nagyon akarjuk, le tudjuk győzni a halált.

Érdekes lehetett a levelek által teljesen más perspektívából látni a szüleit.

Szörnyű volt, hiszen maga is, én is, elképzelünk valamit a szüleink hőskoráról. Valami heroikust. Ehhez képest a levelek alapján kezdett megformálódni előttem két esendő, sok szempontból sérült, egy igazibb élet után vágyakozó fiatal alakja, akik egyre több intimitást árultak el önmagukról, néha még akaratuk ellenére is. Különös volt belesni ezen a kulcslyukon. Látni, ahogy az apám elkezdi befűzni az anyámat a maga édes, néha szemérmes, néha igen rafinált eszközeivel. Egy helyütt például ál-naiv módon megkérdezi, hogy anyám hányszor csókolózott már életében, mire anyám csak úgy mellékesen odaszúrja a válaszlevele aljára, hogy ,,korai erről még érdeklődni Miklóskám”. Ha ezt az évődést egy regényben olvasom, mosolygok. De ezek a levelek a szüleim játszmái voltak, intim, csak egymás felé irányított játszmák. Nem beszélve a későbbi szenvedélyes részekről, amikor már megtörtént közöttük egy s más, és ők a levelekben utalnak is erre. Volt abban valami riasztó és felemelő, ahogy megláttam a számomra ismeretlen énjüket. A levelek kinyitottak nekem egy ajtót, amely mögé nem mindig szerencsés benézni.

Az interjú még nem ért véget. Olvass tovább!