Végre! A pedofiloknak is lesznek jogaik! Mert ők is emberek!

Olyan dolog, hogy pedofília, nem létezik. Csak a generációk közötti szerelem! Ami egy igazán nemes érzelem, nem igaz?

Fenti gondolatot nemrég a Twitteren vetette fel Texas város önkormányzati képviselője, amikor feltette a kérdést: mi lenne, ha a “meleg” szót a “pedofillal” helyettesítenénk be? Amerikában ugyanis jelenleg az van, hogy mivel egyre több államban legalizálják a melegházasságot, a pedofilok is egyre erősebben kezdenek hangot adni annak a kívánságuknak, hogy most már ők következnek. Eddig a sors mostohán bánt velük, csupa megvetés meg undor, de ez nem mehet így tovább.

Na, most már az hajmeresztő, hogy valaki egy lapon emlegeti a melegek és a pedofilok jogait. Távol álljon tőlünk, hogy keblünkre ölelnénk homoszexuális embertársainkat, és ugrálnánk örömünkben azért, mert egyre több helyen lehetőségük van legálisan egybe kelniük. De azért könyörgünk: a pedofília során egy felnőtt molesztál egy gyermeket annak beleegyezése nélkül. Tehát a gyermek elszenved egy vagy sok óriási traumát, amitől az egész élete félrecsúszhat, ezzel szemben egy homoszexuális kapcsolatban két (egynemű) felnőtt ember közös megegyezéssel vesz részt. De persze, mi vagyunk maradiak. Nézzük, mivel érvelnek a pedofilok, mert hát az a tisztességes, ha megismerjük a másik oldal véleményét is, mielőtt elmondjuk a sajátunkat.

Nos, először is: a pedofilok egyre hangosabban érdeket érvényesíteni kívánó csoportjai egy kalap alá veszik saját szexuális beállítódottságukat a hetero – és a homoszexuálisokéval. Férfi és nő, férfi és férfi, nő és nő, férfi és gyerek. Hol ezzel a gond? Hát, ami az amerikai kormányt illeti, úgy tűnik, azt meggyőzte ez a kristálytiszta érvelés, és egyre több olyan hangot hallani magasabb körökből, hogy a pedofília fogalmát ugyanúgy újra kell definiálni, mint annak idején (1973-ban) a homoszexualitásét.

Amerikában (az álmok, vagy ebben az esetben talán inkább: rémálmok földjén) már 1998-ban megjelent egy olyan állásfoglalás az Amerikai Pszichiátriai Szövetség részéről, amely kimondta, hogy a felnőttek gyerekkel létesített szexuáli kapcsolatának negatív mibenléte eltúlzott és (ez a legnagyobb hazugság, amit ezzel kapcsolatban el lehet mondani): “a gyermekkori szexuális zaklatást átélt nők és férfiak többsége semmiféle negatív hatásról nem számol be, ami a saját szexualitását illeti.”

Nyilván e cikk kereteit meghaladná, ha most ezt elkezdenénk taglalni, milyen rövid- és hosszútávú, mennyiféle és milyen súlyosan romboló hatása van a gyermekkori szexuális zaklatásnak mindenkire – kivétel nélkül. Most elégedjünk meg annyival, hogy nincs rá szó, és a lélek olyan mélységeiben sérül, hogy sokszor egy egész élet is kevés arra, hogy az illető képes legyen a helyén kezelni saját magát, értékeit és világban való jelenlétének indokoltságát.

Na, de ez nem zavarja az amerikai kormányt, amely védelmi státuszt garantál a pedofiloknak azon az alapon, hogy a nemi orientáció védendő csoportnak számít. A Republikánusok és a Demokraták között természetesen fellángolt a vita, ám győzelemre utóbbiak állnak, és olyan mondatok hagyják el a szájukat, mint “itt az ideje véget vetni az előítéletekből születő erőszaknak és garantálni minden amerikainak, fajra, bőrszínre, vallásra, származásra, nemre vagy szexuális orientációra való tekintet nélkül, hogy soha ne kelljen amiatt félelemben élniük, amiért ők éppen ilyenek vagy olyanok.” – mondta az egyik republikánus képviselő, amire a Fehér Ház így reagált: “Itt nem csak a törvényeinkről van szó, hanem arról, kik vagyunk mi emberként? Arról, hogy értékeljük és tiszteljük-e egymást, és képesek vagyunk különbözőségeinket elfogadni?”

Nemrég az interneten megjelent egy “Pedofil vagyok, de nem szörnyeteg” című írás, amely egy pedofil vallomása önmagáról, a múltjáról és arról, milyen az élete.

“Vonzódom a gyerekekhez, de soha nem lépek a tettek mezejére. Úgy születtem, hogy hiányzott a jobb kezem. Ez a hiányosság hamar magányossá tett. Ha emberek közé mentem, protézist viseltem, egy olyan eszközt, ami leginkább Hook kapitány kampós végtagjára emlékeztetett. Szégyenlős voltam és rettenetesen rossz mindenféle sportágban, ami kizárt a korombéli fiúk köréből. Viszont jól tudtam rajzolni és történeteket kitalálni saját szórakoztatásomra. Az osztálytársaim rengeteget csúfoltak, így egyre magányosabb lettem.

De mindez semmi volt ahhoz képest, ami a legnagyobb titkom volt: hogy az emberek egy olyan csoportjához vonzódom, akik soha, semmilyen formában nem fogják viszonozni az érzelmeimet. A nevem Todd Nickerson és pedofil vagyok, bár soha egy ujjal sem nyúltam gyerekekhez, és pornót sem nézek.”

Nickerson a pedofilok ártalmatlanabb feléhez tartozik, és mivel ők azok, akiknek irányultsága a leginkább rejtve marad a társadalom előtt, még megtippelni sem lehet, hányan vannak hozzá hasonlóak, akik nem cselekszenek, és soha senkinek nem tárják fel titkukat. A többiek, az “aktívak” azonban nem ilyen visszafogottak. Ott vannak az iskola, az óvoda sarkán, a játszótéren, az interneten. Pontosan tudják, hogyan lehet bizalmat ébreszteni egy gyerekben.

Visszatérve Amerika pedofiljogokért harcoló részére, a New York Times szerkesztői nemrég bírálták a közvéleményt, ami olyan kíméletlen a pedofilokkal. Azért tegyük hozzá, hogy a pedofília sokáig rajta volt a mentális betegségek listáján, de az Amerikai Pszichiátriai Szövetség kivette onnan 1973-ban. A pedofiljogok elfogadtatása lehet a következő szexuális forradalom, és ezzel újra kiderül, hogy igenis van módja annak, hogyan válhatnak patologikus tünetetek egyszerű “szexuális változatossággá.”

Tehát, kedves szülők, hamarosan eljön a nap, amikor az iskola előtt ácsorgó mutogatós bácsi ügyvédet követel majd, ha a gyerekek elszörnyednek megmutatnivalója láttán, és bizonyára eljutunk majd odáig, hogy ha egy gyermekkori zaklatást átélt személy felnőttként netán igazságot követel és büntetést az elkövetőnek, az illető diszkriminációval vádolja majd vissza áldozatát, és azonnali kártérítést követel a sértésért… Szép új világ…