A verés nem nevelés, hanem surmó és gyáva agresszió
Amikor megverjük a gyereket, valójában az történik, hogy visszaélünk azzal, mi erősebbek vagyunk. Nincs más érvünk, nincs jobb ötletünk, hát ütünk, mert megtehetjük. Ha szerinted ez rendben van, akkor képzeld magad abba a helyzetbe, hogy a főnököd ezután minden munkahelyi nézeteltérést úgy fog rendezni, hogy megver vagy megveret valakivel. Mert megteheti.
A gyerekünk kapcsolata velünk nem teljesen egyenrangú, sem fizikailag, sem lelkileg. Tőlünk függ, nekünk kell róla gondoskodni, és segíteni abban, hogy egyszer majd ő is jó ember, jó felnőtt, jó szülő lehessen. Ha megverjük, azt tanítjuk, hogy a gyengébbel szemben oké így érvényesíteni az akaratunkat.
A gyerekverést mint nevelési eszközt propagáló keresztény könyv kapcsán arra kértük pszichológus szakértőnket. hogy magyarázza el, mit érdemes végiggondolni a témával kapcsolatban. Íme:
A napokban több portál írt egy gyereknevelésről szóló keresztény könyvről, aminek kifejezetten néhány oldala keltette fel a nyilvánosság érdeklődését, leginkább felháborodását. Ez a szakasz a gyerekverésről szól, és úgy beszél róla, mint elfogadott és rendben lévő nevelési módszerről. Sokan csodálkozva kérdezik, hogy akkor hogy is van ez, a verés micsoda: nevelési módszer, vagy inkább a kontrollt vesztett szülő indulatainak kisülése?
Nem tudjuk magunkat kivonni az alól, hogy egy bizonyos kor és kultúra szemüvegén át látjuk a világot. Voltak helyek és idők, ahol, és amikor teljesen normálisnak számított kikötni a gyereket az asztal lábához, hogy anyuka nyugodtan házimunkázhasson, és ne szökjön el (plusz ne tegyen kárt magában) a csemete. Máshol a földbe ásták be, ha éppen nem a házban, hanem a földeken kellett biztonságban és nyugton tudni. Volt, mikor pálinkás kenyeret adtak, hogy jobban aludjon, és persze hosszú-hosszú időn keresztül a gyerek egyfajta jószág volt, akit etetni kell, hogy minél előbb hasznossá váljon, és amint lehet, be kell fogni a munkába. És persze hosszú időn keresztül teljesen rendben volt a gyerekverés, mint módszer.
Amikor a jelenben megborzongunk a könyv említett fejezetétől, akkor közben tudjunk róla, hogy a kor, a kultúra befolyásolja, hogy mit találunk kegyetlennek és mit természetesnek. Ez nem jó vagy rossz, egyszerűen csak tény. Hasonlóan, ahogy alakult a felfogásunk sok egyébbel, például a rabszolgatartással vagy a női körülmetéléssel kapcsolatban is. Ma úgy gondolkodunk a gyerekről, mint aki ugyan más, mint a felnőtt, így nevelést, iránymutatást igényel, de ugyanúgy megilleti a tisztelet, és az, hogy ne sértsük méltóságában. Ebbe nem illik bele a verés, sem kevés ütés, sem sok, sem akkor, ha „szeretet-élményt” iktatunk be utána, ahogy a könyv tanácsolja, sem ha ez elmarad.
Az ütés más, mint amikor büntetésként valamilyen kellemetlen következményt foganatosítunk, például összekeni a gyerek a falat, és az a következmény, hogy le kell tisztítania, vagy csúnyán beszélt, ezért aznap nem kap csokit. A legtöbb embernek van olyan élménye, hogy legalábbis egy-két pofon elcsattant az arcán, így pontosan érti és érzi a különbséget.
A cikk ITT folytatódik
