Abortusztanácsadáson álruhában

Izgalmas és különös dologra vállalkozott Jenny Stocks, a Daily Mail újságírója: úgy döntött, “álruhába” bújva térképezi fel, mire számíthat egy várandós nő Angliában, aki nem biztos abban, hogy meg szeretné tartani a babát és tanácsot szeretne kapni. Stocks hat különböző tanácsadó központba látogatott el inkognitóban, hogy aztán leírja elgondolkodtató és nem éppen szívderítő tapasztalatait.

Egy nem kívánt terhességgel kapcsolatos döntés minden bizonnyal egyike a legnehezebb dilemmáknak, amelyekkel egy nő szembesülhet. Egy ilyen, érzelmileg rendkívül sérülékeny és összezavarodott állapotban alapvető fontosságú, hogy a nő számára elérhető legyen egy olyan pártatlan, objektív tanácsadás, amely segít neki a döntéshozatalban.

Angliában évekig kampányoltak azért, mert a magzatukat megszülni nem kívánó nők csupán kétféle helyről kaphattak felvilágosítást: vagy az abortuszt támogató, és ebből profitáló szervezetektől, vagy az abortuszt teljesen elutasító, a gyermek megtartására buzdító csoportoktól, amelyek tökéletesen figyelmen kívül hagyták az anya körülményeit.

Független, pártatlan tanácsadást!

Tavaly augusztusban a brit parlament elé került egy javaslat, amely azt szerette volna elérni, hogy a nők ingyenes, és tökéletesen független, azaz sem nem abortuszellenes, sem nem abortuszpárti tanácsadást kaphassanak. Az indítvány célja az lett volna, hogy a nők egy kis levegőhöz jussanak, mielőtt dönteniük kell. A pro-life (abortuszellenes) szervezetek véleménye az volt, hogy egy ilyen szolgáltatás évente hatvanezerrel csökennthetné az abortuszok számát Angliában (amely egyharmada az évente végrehajtott terhességmegszakításoknak). Az abortuszt támogatók azonban úgy vélték, az indítvánnyal csupán azt érnék el, hogy elodáznák a terhességmegszakítást, amely jelentősen megnövelné a beavatkozások kockázatát. Angliában egyébként a tanácsadás ajánlott, de nem kötelező, az abortuszt fontolgató nőknek csupán orvosi konzultáción kell részt venniük.

Jenny Stocks ekkor döntött úgy, hogy eljátsza az ijedt, fiatal terhes nőt, aki a 12.-16. hétben van, nem meri megmondani barátjának, hogy várandós és nem tudja eldönteni, megtartsa-e a babát, vagy sem. Stocks hat különböző tanácsadó központba jelentkezett be.

“Ön azt csinál, amit akar, de vajon megéri vállalni egy gyereket csak azért, hogy magának ne legyen lelkiismeretfurdalása?”

Az első hely a Marie Stopes magánklinika-rendszer egyik intézménye volt, amely egész Angliában jelen van és kifejezetten abortuszpárti. A klinika azt hirdeti magáról, hogy a tanácsadásra jelentkezők teljeskörű és pártatlan felvilágosítást kaphatnak. Jenny már a telefonos bejelentkezéskor elképedt, mivel az ügyintéző annak ellenére akarta mindenáron beírni Jennyt egy orvosi vizsgálatra, hogy az újságíró hangsúlyozta: még nem döntött az abortusz mellett. A tanácsadás fél órát vett igénybe és nyolcvan fontba került, igaz, ha a háziorvos írt volna egy beutalót, nem kellett volna érte fizetni. Jenny számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a tanácsadó hölgy igyekezett mindenáron befolyásolni őt: nyíltan elítélte Jennyt, amiért nem mondta el barátjának a terhesség tényét és ragaszkodott hozzá, hogy Jenny azonnal tárja fel a valóságot párja előtt, majd megpróbálta rábeszélni az újságírót az abortuszra. “Az abortusz ugyan teljesen természetellenes dolog, dehát minden nap teszünk valami olyat, ami természetellenes” – mondta a tanácsadó, majd így folytatta: “Ön azt csinál, amit akar, de vajon megéri vállalni egy gyereket csak azért, hogy magának ne legyen lelkiismeretfurdalása?” Az ülés fél óra után véget ért anélkül, hogy Jenny bármit is megtudott volna az abortusz orvosi és pszichés vonatkozásairól. Jenny számára a tanácsadás üzenete egyértelműen az volt, hogy az abortusz a legjobb döntés.

“Ne gondolja azt, hogy mindenáron meg kell tartania a babát.”

A második tanácsadás a BPAS (British Pregnancy Advisory Service – Brit Terhességi Tanácsadó Szolgálat) egyik irodájában zajlott 49 percen át, orvosi beutaló híján hatvanöt fontért. Abban a pillanatban, hogy a tanácsadó megismerkedett Jenny “történetével”, vagyis azzal, hogy a baba nem éppen jött jókor, az ülés hátralévő részét azzal töltötte, hogy meggyőzze Jennyt: az abortusz nem önző dolog, és nincs értelme bűntudatot érezni miatta. A tanácsadó ezután pontosan elmondta, hogyan zajlik egy terhességmegszakítás és hogy mennyire kevés kockázattal jár. “Nem mondom, hogy az abortusz jó dolog”, magyarázta, “csak szeretném magát annyira megnyugtatni, hogy ne gondolja azt, hogy mindenáron meg kell tartania a babát.” A tanácsadó felhívta a figyelmet arra is, hogy Jenny jogilag nem köteles elmondani a barátjának sem a terhességet, sem az abortuszt, és ő volt az egyetlen a hat tanácsadó közül, aki beszélt az örökbeadás lehetőségéről is. Bár röviden beszélgetett Jennyvel arról, hogy mi lenne, ha megtartaná a babát, gyorsan témát váltott, amikor Jenny az abortusszal kapcsolatos félelmeiről kezdett beszélni és nem nyugtatta meg Jennyt, aki úgy érezte, a tanácsadónak sokkal többet kellett volna beszélnie a gyermek megtartásának eshetőségéről. Jenny az ülés végén úgy érezte, többet tudott ugyan meg, mint a Marie Stopesnál, de a BPAS ugyanúgy abortuszpárti volt, mint az előző hely, ami azért elgondolkodtató, mert az NHS, azaz a brit állami egészségügy első helyen a BPAS-hez küldi a hasonló helyzetben lévő nőket.

“Ez az Ön döntése kell, hogy legyen.”

A harmadik hely a keresztény karitatív szervezet, a CareConfidential egyik központja volt. Jennynek itt már jobb benyomásai voltak, mint az előző két helyen: a tanácsadó hölgy az ülés elején így szólt: “A legtöbb, amit tehetek, hogy elmagyarázom a lehetőségeit. Azt, hogy mit tegyen, nem tudom megmondani, mert ez az Ön döntése kell, hogy legyen.” A tanácsadó tartotta magát ehhez a mondathoz, és a több mint ötven percnyi találkozó ideje alatt elsősorban arra volt kíváncsi, hogy Jennynek milyen gondolatai vannak a baba megtartásával, illetve a terhesség megszakításával kapcsolatban. A hölgy részletes és pontos információt adott arról, hogy Jenny hová mehet abortuszra és hogy mire számíthat. Az egyetlen tanács, amit adott úgy szólt, hogy Jenny minél hamarabb hozza meg a döntést, nehogy túlságosan előrehaladjon a terhesség. Jenny számára ez volt az első olyan hely, ahol úgy érezte, hagyják, hogy ő döntsőn. Ha valóban várandósan megy el a tanácsadásra, valószínűleg a baba megtartását kezdi el fontolgatni anélkül, hogy úgy érezné, presszionálják.

“Csupán egy kicsit kell változtatnia az életén azzal, hogy egy gyereket vállal.”

Sajnos az utolsó két központban Jennynek megint csalódnia kellett. A City Pregnancy Counselling and Psychotherapy karitatív szervezet vezetője kiegyensúlyozott és korrekt képet festett arról, mi történik, ha  Jenny megtartja a babát, és mi akkor, ha elveteti. Ugyanakkor nem válaszolt az újságíró egyetlen, orvosi beavatkozással kapcsolatos kérdésére sem, a negyvennégy perces ülés végefelé pedig taktikát váltott: “El tudja képzelni az életét úgy, hogy egy gyerek is szerepel benne? Mert nekem úgy tűnik, nem kell mindent elvesztenie, csupán egy kicsit kell változtatnia az életén azzal, hogy egy gyereket vállal.” Jenny dühösen hagyta el a szobát, mivel úgy érezte, annak ellenére, hogy nincs gyereke, nem hiszi, hogy egy gyerek csupán “egy kis” változás lenne, mert pontosan tudta, hogy egy új jövevény teljesen megváltoztatja minden nő addigi életét.

“Tehát ez a baba lenne a szüleik első unokája?”

Az ötödik hely a LIFE nevű keresztény karitatív szervezet volt, amely harminc irodájában hirdeti, hogy a tanácsadás nem elítélő és nem befolyásoló jellegű. Ezzel szemben a hetven perces ülés semmi másról nem szólt, csak a kihallgatás-jellegű kérdések soráról és a lelki nyomásgyakorlásról. A tanácsadó először húsz percen át kérdezgette Jennyt az ő és a barátja szüleiről, majd feltette a kérdést: “Tehát ez a baba lenne a szüleik első unokája?” Ezután elmesélt néhány történetet, amelyekben a szülők megtartották a babát és nagyon boldogok lettek. Azt is elmondta, hogy a LIFE a fogantatástól tiszteli az életet, és Jennynek “még ma este” el kell mondania barátjának az igazságot, majd figyelmeztetette az újságírót, hogy az abortusz valószínűleg véget vetne a kapcsolatuknak. Jenny úgy érezte, manipulálják.

Nem hívták vissza

A hatodik találkozót az Albany Women’s Centre-ben lemondták. A központ visszahívást ígért, de erre soha nem került sor.

Jenny feltette a kérdést magának: vajon tipikusnak mondhatók-e tapasztalatai? Vajon ilyen “élményei” vannak a valóban várandós és bizonytalan nőknek, ha tanácsadásra mennek? Jenny megkérdezett ilyen helyzetben lévő nőket, és úgy tűnt, a válasz sajnos az, hogy igen. Jenny számára felkavaró volt ez a sokfajta benyomás és azt is megállapította, hogy szemtől szemben ülni egy tanácsadóval rendkívül nagy befolyásoló tényező tud lenni.