„Remélem, hogy az apák előbb-utóbb észbe kapnak” – Interjú Bedő Imrével

Az utóbbi időben egyre többet hallani arról, hogy a család intézménye válságban, a nemi szerepek változóban s hogy az apák egyre jobban kiszorulnak családjaikból. Ám az, hogy mi okozza az éltünk fundamentumát erodáló folyamatot, s hogy az vajon visszafordítható-e, kevesebbszer kerül terítékre. A férfiak megerősítéséért, az apaszerep újradefiniálásáért s ezzel együtt a családok egészségéért küzd Bedő Imre, a Férfiak Klubja alapítója, akivel beszélgetésünk során megpróbáltunk a probléma gyökeréig hatolni.

Családháló: A férfi vagy az apaszerep válsága erősebb? Egyáltalán melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Bedő Imre: Mindkét területen válság van. Az alap sérült, hiszen a férfivá válás régen civilizációs intézmény volt, aminek kulturális feltételei voltak: férfiak nevelték a fiúkat és ezek a fiúk egész életükben arra vártak, hogy bebizonyíthassák: joguk van belépni a férfiak körébe. Ennek nagyon magas szintű mércéje volt:

teherbírás, megbízhatóság, komoly hozzáállás az élethez

– olyan emberré kellett válni, aki keresi a feladatot és nem ugrik el előle. Ez egy hosszú folyamat eredménye. Ez most megszűnt teljes egészében.

CSH: A fiúk manapság már nem akarnak férfiak lenni?

B. I.: A fiúgyerekek legutoljára olyan 10-15 éves koruk körül akarnak „férfiak” lenni, utána az iskolában már az kerül előtérbe, milyen szakmát választunk. a gyerekek mérnökök, orvosok, főnökök, tulajdonosok, vállalkozók szeretnének lenni, meg persze apák és férjek is, de ezek ugyanúgy szerepek, amik a „férfira” rakódnának rá, ha a férfi minőség létezne.

CSH: Nem létezik…?

B. I.: Egyrészt nincs meg az igény rá, másrészt nem teremtődik meg, mert ma már

csak a szakmai célokat tűzik ki,

és az iskolarendszer a szakmai célok elérésére fel is készít! A fiúkból orvosok, vállalkozók meg főnökök lesznek, de pont az apaság és a férjség azért lesz problematikus, mert ezek a szerepek a férfi minőséget feltételezik.

CSH: Mit jelent ez a férfi minőség?

B. I.: Férfiak csak a nőkhöz képest lehetünk. Mindig az a kérdés, hogy

mit tudunk hozzátenni egy nőhöz?

Hiszen ő tud szülni, mellette a férfi eszköz az élet építésében. A nő kezében is egy eszköz. Ezért csak az működhet, ha a férfi van leghátul, és ő tolja a szekeret: a nőket és a gyerekeket. Az nem működik, ha a nőt hátulra helyezi, ahogy ezt sokan megteszik. A férfi-nő közötti feszültség miatt pedig az apaszerep sem olyan jól megélhető és a „férj” szerep sem.

CSH: Mi okozza ezt a feszültséget?

B. I.: Részben az a gond, hogy a

munkahelyek elvonják a férfiakat.

Ez egy csapda, hiszen ott könnyű teljesíteni, feláldozni magunkat és a férfiak ezt meg is teszik. Éppen arról tartok előadásokat, milyen hihetetlenül fontos lenne a nővel való szövetség otthoni ápolása, mert a gyerekeknek nem lesz minta, amit követhetnek. De nem csak őket fogjuk ezzel boldogtalanságra ítélni, saját magunk miatt is fontos a jelenlét!

Nem véletlen, hogy a férfiak vezetik az összes negatív statisztikát (korai halálozás, öngyilkosság, betegségek), hiszen értelmetlen a saját életük: éjt-nappallá téve dolgoznak, maguk sem tudják miért. Nagyon kevés időt töltenek otthon, emiatt főleg a szemrehányást kapják, s közben maguk is érzik, hogy nincsenek jelen a gyerekeik életében. Ez mind-mind hozzájárul a válsághoz. S mivel a munkahelyekre készít fel a teljes iskolarendszer, csak ott állunk helyt férfiként. Mindenhol máshol óriási feszültségeink keletkeznek a nőkkel, amiért nem becsülnek bennünket, s ki is lökik a férfiakat a házasságaikból (a válások több mint hetven százalékát a nők indítják!). Így omlanak össze életek pusztán azért, mert nem jó a prioritás és a célkitűzés, amit az életünkben felállítottunk.

CSH: Lehet az iskolarendszer is hibás, de nem a családnak kell elsősorban ellátnia ezt a feladatot?

B. I.: Pontosan ez a probléma! Hiszen a férfiak most már több generáció óta hiányoznak a családi nevelésből. Ezt jelentené a

„férfi szövetség”,

ahol az apák tudják, hogy a fiúk nevelése és terhelése az ő feladatuk. Az apáknak tudniuk kellene, mennyire fontos a saját példamutatásuk! Sok apa már csak munkahelyi, továbbtanulási tanácsokat ad, ezt tartja fontosnak, mert ehhez ért csupán. De arról egy szó sem esik, hogyan kell közelíteni egy nőhöz?

„Milyen felelősségem van otthon? Hogyan kell a házimunkában közreműködnöm? Mi történik, amikor megszületik a gyerek? Egyáltalán hogyan választok párt férfiként? Felelősségem van abban, milyen nővel kezdek, mit csinálok vele!”

– ezek egyáltalán nem merülnek fel témaként. Én azért tudok erről beszélni, mert mi apámmal ezeket átbeszéltük a mindennapok során. Ő mindig a családban való jelenlét értékét emelte ki, azzal szemben, mi lesz majd a munkahelyen!

CSH: És mi a helyzet a nők nevelésével?

B. I.: Sajnos itt is van probléma! A mi kultúránk a férfiakat mindenféle eszközzel kötelezi a felelősségvállalásra, nagyon helyesen. A férfi ugyanis instabil, de ha a nő megszüli a gyereket, fel kell nevelnie, nincs mese! A férfi mondhatja, hogy nem ezt a lovat akartam, én leléptem! Hogy ezt ne tegye, mindenféle kulturális kényszer szorítja rá a felelősségvállalásra. Cserébe viszont a nőket kulturálisan arra kényszerítették, ne versengjenek folyamatosan a férfiakkal, ne nehezítsék a terhet kihívásokkal! Ha a férfinak fát lehet vágni a hátán, akkor a nőnek kötelessége lenne élhetővé tenni ezt. De ma férfi és nő verseng egymással, ráadásul rengeteg az elvárás! A magazinok, újságcikkek pocskondiázzák a férfiakat,

agresszivitásként ábrázolják a férfiasságot,

(aminek hatására egy fiú úgy nőhet fel, hogy minden akar lenni, csak férfi nem). Mivel a lányok előtt sincs apa minta, a médiából veszik az ideált, ami nagyon magas elvárásokat eredményez az egész társadalomban. Ennek élő férfi nem tud megfelelni, pláne nem a férfivá válni képtelen fiúcskák, akik így elmenekülnek otthonról! Igen, a férfiakat felelősségre kell kényszeríteni, a nőket pedig önmérsékletre az elvárások terén!

CSH: Végső soron nem azt jelenti mindez, hogy azok az értékek degradálódtak le, amikért küzdünk?

B. I.: Régen volt családi felelősségvállalás és társadalmi felelősségvállalás, előbbi a megélhetést is jelentette. Aztán megjelent egy harmadik: a munkahelyi felelősségvállalás, amely a férfiak részéről óriási

beszűkülést eredményezett.

Ez a felelősségvállalás könnyű, az iskolarendszer erre készít fel, ráadásul kötelező, mert ha nem veszünk részt benne, felkopik az állunk. A másik kettő viszont önkéntes, hiszen én döntöm el, hogy hazamegyek-e és elmosogatom-e a poharakat.

Régen erre a két önkéntes felelősségvállalásra neveltek, ám ma csak a könnyű és kötelező munkahelyi felelősségvállalás a lényeg. Pedig oda nem kell férfi és nő!

Oda nemtelen emberek kellenek, akik versenghetnek egymással! A férfi és a nő nem akarhat versengeni, hiszen a családi és a társadalmi felelősségvállalásban egymásba fonódva tud világot létrehozni!

CSH: Ez a család, amely most válságban van…

B.I.: Sajnos odáig jutottunk, hogy az önkéntes ág

kezd összeomlani:

most már a nőket is a kötelező felelősségvállalás világába tolják, pedig ha ők is elmennek ebbe az irányba, akkor végünk van! Jelenleg még kitartanak: meg akarnak felelni ennek, közben a családot is ők tartják a hátukon. Ez akkora erőfeszítés, amit nem fognak sokáig bírni! A jelenség néhány évtizede tart, és néhány évtized múlva átlendül, már látszik a fiatalok felelősségvállalásán, sőt, ez látszik a népességcsökkenéseken és a nyugat-európai propagandában is: „Nem kell szülni, de jó, azt csinálom, amire felkészített az iskolarendszer, fogyasztok is, buli az élet!”

Én azért dolgozom, hogy a férfiakat előbb sikerüljön visszahozni a családba, ameddig a nők még nem adják föl.

CSH: Egy korábbi előadásában említette, hogy az is a férfiaktól függ, megszületik-e a második, harmadik gyermek. Nem inkább a házastársak között lévő kapcsolat megbomlása az, ami az első gyermek után megtorpantja a folyamatot?

B. I.:  Az anyává és apává válás nehézségei közben könnyen megroppan a bizalom. Ezért az apának

előtte kell felkészülnie,

hogy minden körülmények között helyt álljon. Nem véletlen, hogy a mi kultúránkban a férfi alapít családot, a gyermekét megszülő nőnek a kockája el lett vetve, hiszen egy magatehetetlen csecsemőt szül.

Az a férfi adja a legnagyobb biztonságot a nőnek, aki a saját elhatározásából dönt és választja a családot legfőbb célul.

A nők a szülés körüli időszakban óriási hormoningadozáson mennek keresztül! Régen együtt éltek a nagycsaládok, a kismama folyamatos segítséget kapott, társaságban volt, de jelenleg a pszichés és gyakorlati terhelés is nagyobb. Ez egy olyan probléma, amin csak egy stabil férfi tud segíteni, akiben fel sem merül kérdésként, hogy ott legyen-e mellette. És ha a nehézség elmúlik, a nő azt fogja gondolni, hogy „nekem van a legjobb férjem a világon!” – és

újra bele mer vágni a gyermekvállalásba.

Ezért fontos, hogy a családalapítás előtt megerősödjön a férfi! Ha azonban – mint a közmondásban – nő a férfi jövőjéhez megy hozzá, a férfi pedig a nő jelenét veszi el, mindenki csalódik. A nőnek sem mindegy, hogy egy családalapító férfi tesz neki javaslatot vagy ő szorít be egy szerencsétlent a sarokba, aki az első problémánál azt fogja mondani, hogy nem én akartam ezt, nem így képzeltem, viszont látásra!

CSH: Hogyan kellene a nevelésen változtatni, hogy mindez pozitív irányba mozduljon el?

B. I.: Senki nem tudja ma már, hogy

a fiúkat másképp kellene nevelni!

Én azt remélem, hogy az apák előbb-utóbb észbe kapnak. Ezért dolgozom. Nagyon nehéz a megszólításuk, mert el vannak fáradva, nem akarnak szembesülni, nagyon érzékenyen reagálnak, ha valaki rámutat a hiányosságaikra. De őket kellene rávenni, hogy kezdjenek el a férfi értékeikkel is foglalkozni. Tűzzék ki célként, hogy ezzel is példát mutatnak, véleményük lesz és részt vállalnak a gyerekek nevelésében, a „férfi dolgokban is”! Ne csak a munkahelyi és praktikus kérdésekben, hanem az értékrendi nevelésben! Most úgy látom, azokon a közvetítőkön keresztül a legkönnyebb megszólítani az apákat, akik köztük és a gyerekek között vannak: tanárok, néptánc-oktatók, edzők, sőt, a vállalatvezetők is!

CSH: A Férfiak Klubja égisze alatt több kezdeményezést is indított ezzel a céllal, például a Kultúrát apától vagy a Vállvetve Apával, de ilyen a most átadott Gránit Oroszlán Példakép Díj is, hiszen olyan férfiakat mutat be, akikre felnézhetünk. Milyen visszajelzések érkeztek ezeknek a kezdeményezéseknek a kapcsán, hogyan látja, van fejlődés a társadalmunkban?

B. I.: Nagyon-nagyon sok visszajelzés van. Az eddigi programjaink arról szólnak, hogy társadalmi termékeket hozunk létre, hogy minél több embernek a fejében kezdjünk el változást elindítani és erre gyakorlati terepet is biztosítunk. Az emberek örülnek, hogy odairányítottuk a figyelmüket és lehetőséget adunk a család felnőtt tagjainak újra és újra beszélni ezekről a dolgokról. Minden újabb és újabb történés impulzust ad, hogy otthon elinduljanak ezen az úton.

Otthon kell elindulni, nem foghatjuk mindenkinek a kezét, de ha fölkeltjük bennük a vágyat a változásra, az nagyon jól működik. Sokan korábban csak azért nem indultak el, mert nem vették észre, hogy ez egy probléma.

CSH: A megbízható férfi című könyvében sorra veszi, milyen csapdák, veszélyek leselkednek a mai kor férfijára, ezáltal a férfi-nő szövetségre. Melyik a legsúlyosabb, legveszélyesebb ezek közül?

B. I.: Egy egész külön blokkot írtam a válások és az azok körüli kommunikáció negatív hatásairól. Azt is mondhatnám, hogy az

elváltak követésre csábítják a többieket,

ez egy normális, önkéntelen pszichológiai jelenség. Én arra biztatom a társadalmat, hogy fogjunk össze az elváltakkal, dolgozzunk együtt a párban élőkért! Hiszen ők is szeretnék megóvni a gyermekeiket ettől a hibától és ez csak akkor lehetséges, ha a válás körüli kommunikációban őszinték: a másik hibáztatása helyett a saját hibájára hívják fel a figyelmet, arra, milyen párválasztási, személyiségfejlődési problémát nem tudtak megugrani, hol dugták a fejüket a homokba. Azt kéne üzenni a következő generációnak, hogy

van remény!

Hogy egyáltalán nem „ilyen a világ”, hogy nem muszáj „így járni”, lehet jól csinálni! Hitet kell nekik adni, de ezt csak az elváltak segítségével tudjuk megtenni.

CSH: És mit tudunk adni, segíteni, mi, nők ahhoz, hogy a mellettünk élő férfi megtalálja a hivatását, jóra tudja használni teremtő erejét?

B. I.: Ez egy nagyon összetett dolog. Egy biztos: nem jó, ha egy nő akar férfit faragni a férfiból, mert akkor anyjává válik. És ha valakit az anyja nevel, az

előbb-utóbb le akar válni.

Lehet, hogy a férfi megerősödik, de akkor egy másik nővel akarja megmutatni, hogy neki ez sikerült. A nő az igény keletkeztetésével tudja motiválni a férfit, akit az éltet, ha van miért élni és halni – ha van feladat. De sokkal türelmesebben és érzékenyebben kell hozzáállni! Nem szabad folyamatosan kritizálni, de a pozitív érték programozás, a folyamatos visszajelzés, dicséret működik, és az is, ha a nők kinyilvánítják, milyen férfi minőséget értékelnek, mert akkor a férfiak olyanná akarnak majd válni. Igényként megfogalmazni, hogy „úgy szeretném, ha lehoznád a csillagokat az égről” – ez egy férfinak szárnyakat ad. Illetve

az a férfi, akinek egy női igény szárnyakat ad!