Csipkecsoda – dekor és luxus

Csak elképzelem. Megállok egy tiszta, szép polgári szoba ajtajában. Régi, méhviasz-illatú, többé-kevésbé sötét bútordarabok vannak benne.

Egy kör alakú asztal, üveglap a fán. Nagy, mély fotelok. A mennyezet magas, de az ablakok mélyen ülők, viszonylag kicsik, pedig gyönyörű parkra nyílik kilátás. Valami ódon, nehéz hangulat van itt.  Általános megilletődöttség. Nem mernék leülni, például. Egyetlen dolog van, ami megkönnyíti számomra a belépést: a nyitott ablak előtt finoman lengedező csipkefüggöny. Táncol, hajladozik, gyönyörködöm benne. Enged gyönyörködnöm abban is, ami mögötte van. Megfűszerezi a teret, az ablaktól keretezett tágasságot: nem lehet nem észrevenni őt magát, és mégis engedi látnom, ami mögötte van. Hívogat, hát belépek.

Az ajtótól jobbra álló zongora feketeségén könnyed, frissen keményített, vert csipke terítő hópehelykedik, egyszerre szigorú és romantikus kontrasztot alkot. Ahogyan egy gyermekien ártatlan és tiszta valami odapöttyen zongora-bácsi fénylő hátára. Talán oda már le mernék ülni.

De megbecsülöm magam: nem akármilyen térben vagyok. Engem is felemel. Végül az asztalka üveglapja alatt meglátom a pávát. Csipke az is. Amit, ha még gyerek lennék, egész vasárnap délután nézegethetnék, tanulmányozhatnék, próbálhatnék megfejteni, amíg várnám, hogy nagyanyókám felébredjen a szunyókából… már otthon vagyok itt.
Már csak az kell, hogy kiderüljön: ezt a pávát éppen az a néni készítette, akinek olyan kedves a hangja, akinek annyira szeretem a meséit hallgatni. Innentől enyém az ódon szigorúság.