Élettársak vagy társak egy életre?

Ha a realitások talaján állva szemléljük a körülöttünk lévő társadalmat, azt látjuk, hogy hazánkban nem pusztán a népesség és a házasságok száma csökken, hanem a párkapcsolatban élők aránya is, főként a húszas-harmincas éveikben járók között. Tehát nemcsak a házasság intézménye veszít népszerűségéből, hanem az összes párkapcsolati forma, legyen az bejegyzett, vagy „papír nélküli” élettársi kapcsolat. Mi lehet az oka?

Párkapcsolati gondjainkról beszélgetve a leggyakoribb problémakör mind a párkapcsolati elköteleződésre vezethető vissza. „Úgy érzem, nem halad a kapcsolatunk, egy helyben állunk”, „már négy éve kaptam tőle gyűrűt, de elzárkózik a házasságtól” – mondják a kapcsolatban lévők, „nem szeretnék elköteleződni és feladni a szabadságom”, vagy „nem találok olyat, aki megfelelne és komoly, hosszú távú kapcsolatra vágyik” – mondják a szinglik.

Ami elriaszt

Kétségtelen, hogy elköteleződni nehéz dolog – legyen szó akár egy nemes ügy tartós támogatásáról, vagy egy komoly munkaszerződés aláírásáról. Még bonyolultabb a szerelmi élet területén, hiszen ez követeli meg a legmélyebb odaadást, teljes személyiségünket és életünk majd‘ minden területét átszövi. Az addigi fontossági sorrendünkon változtatva be kell emelnünk a társunkat magunk mellé, megteremtve az egyensúlyt az „én” és a „mi” között. Ez egyáltalán nem könnyű dolog: a legtöbbször magunkkal cipeljük a vállunkra sokszor nehéz súlyként telepedő képzeletbeli zsákot, melyben azok az élmények és tapasztalatok vannak, hogy nem éri meg házasságban élni, mert sokat és súlyosan sérülhet az ember. De mi a helyzet azokkal, akik mégis vállalnak párkapcsolatot?

A statisztika és alighanem saját tapasztalataink is azt mutatják, hogy a házasságot (legyen akár polgári, akár egyházi házasságkötés) mind nagyobb mértékben váltja fel az együttélés.

Folytatás a Képmás magazin januári számában!