Harmadik nap: Hóemberes

Bár sajnos nem sikerült a havazást ide csalogatni a papír hópelyheinkkel, a harmadik napra a tél egyik legkedvesebb figuráját, a hóembert hívtam vendégségbe.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
csipke
2013. december 03. Gyarmati Orsolya

Bár sajnos nem sikerült a havazást ide csalogatni a papír hópelyheinkkel, a harmadik napra a tél egyik legkedvesebb figuráját, a hóembert hívtam vendégségbe.


Számtalan formában láthattuk már: papírból, zokniból, dobozokból stb., mégis legszebb, ha igazi hóból készül Apa vagy a Papa közreműködésével. Nálunk a havas bolondozás a fiúk “dolga”, de azért egy-egy hóangyalka elkészítésére bármikor és bárhol kapható vagyok. Az igazi hóembernek szénből vannak a gombjai, lyukas fazék a kalapja és répaorra van és persze ne feledkezzünk el a kezében lévő seprűről sem. Ma már látni mindenféle kreatív megoldást, viccesebbnél vicesebb formákat és persze már igazi művészi alkotásokat is. A lényeg, hogy az elkészítéséből ne hagyjuk ki a gyerekeket, tanítsuk meg őket hóholyót görgetni és hagyjuk őket szabadon alkotni.

Ma hó híján ismét a körülöttünk lévő tárgyakra koncentrálunk és azokból probálunk egy hó nélküli hóembert készíteni. Én nagy rajongója vagyok a hóemberformának, így készült már szinte mindenből, amiből csak lehet! Papír- és fémdobozból zokniból, papírból, só-liszt gyurmából, hungarocellgömbökből és persze filcből is. Mivel a forma egyszerű, nem kell különösebb kézügyesség a megformázásához. Ha például veszünk 3 különböző nagyságú papírtányért, rajzolunk rá gombokat, kap egy tökfödőt pl. papírból, már kész is a vidám kis hóemberünk. Ma fakanálból készítek egyet és megkérem, hogy kedvesen fogadja a hozzánk látogatókat, de megmutatom azt is, amit tortapapírból készített a kislányom. Ötletes, könnyen és gyorsan megvalósítható és olyan kedves tél csalogató.
 
 
A fakanálból készült hóemberekhez lefestettük fehérre a fakanalat akrillfestékkel, majd dekorgumiból elkészítettem a testét és a kalapját, majd némi pötty és már készen is vannak. Sablonnak szokás szerint kis poharat használtam, meg egy kicsit nagyobbat, amiket csak körberajzoltam a dekorgumira (filcből és papírból is jó) és ragsztóval ráragasztottam a fakanálra.
 
 
 
A zokni hóemberek kitöméséhez vattát használtam és olyan keveset varrtam, amilyen keveset csak lehetett, mert a varrás nem nekem lett kitalálva… Fogsz egy sima fehér zoknit, vattából (vagy anyag maradékokból, vatelinből) gyúrsz egy nagy golyót és beleteszed a zokniba, majd jó erősen elkötöd madzaggal. Aztán jöhet egy kisebb gombóc, majd így tovább, míg a végén egyszerűen elvarrod. Kisebb gyermekenél ne használj valódi gombokat, elég csak filccel megrajzolni, nehogy lenyeljék az apróbb részeket, de nagyobb gyermekenél ez például egy jó alkalom lehet a gombfelvarrás megtanítására. A sapkája szintén maradék zokniból van, amit egy-két öltéssel rögzítsetek. A kezébe kerülhet seprű egy kis fadarabból és raffiából, de nem szükséges.
 
 
A csipkés verziónál csak 3 db csipkés tortapapírra van szükség, amit összeragasztotok, tetjébe egy kis kalap és már kész is! Nagyon  jól mutatnak egy kézzel készült képeslapon vagy képkereten, próbáljátok ki ti is!
 
 
Hóemberek a netről:
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
És egy sütirecept, amit csak ajánlani tudok, mert nagyon finom!!!!
 
 
Hóember

500g túró
150g porcukor
2 cs. vaníliás cukor

200g tejpor
150g kókuszreszelék
(+ ha kell még, egy kevés darált keksz, hogy ne legyen ragacsos)

Az egészet összekeverni, kis golyókat formálni belőle.
A maradék kókuszreszelékben megforgatni.

Ezeket villával összenyomkodni, majd 10 percig hűtőbe tenni.

Ma egy verssel is készültem:

 
Udvarunkon, ablak alatt
álldogál egy fura alak;
hóból van a keze-lába,
fehér hóból a ruhája,
hóból annak mindene,
szénből csupán a szeme.
Vesszőseprű hóna alatt,
feje búbján köcsögkalap.
 
Honnan jött, tán Alaszkából
vagy a déli-sarki tájról,
hol a jegesmedve él,
s télen-nyáron úr a tél?
Uramfia, ki lehet?
Mondjátok meg, gyerekek!
“Sem a Péter, sem a Pál,
egy hóember álldogál.”
 
Cézár kutya sunyít, lapul.
Rá nem jönne, ki ez az úr.
Mert hogy úr, az bizonyos.
Olyan kövér, totyakos.
Tisztességgel megugatja.
Meg se billen a kalapja
a nagy úrnak. Rá se néz.
Hej, de bátor, de vitéz!
 
Cézár most már tiszteli;
borjúcsontot visz neki.
Az csak sután áll a hóban.
Nem hallgat az okos szóra.
Nem eszik, és nem beszél.
Szegény Cézár, jaj, de fél!
 
Szederfánkon ül a veréb.
Ő ismeri meg legelébb.
Könnye csordul, úgy nevet,
s nevetik a gyerekek.
“Ejnye, Cézár, hát nem
látod?
Hóember a barátod!
Ne félj tőle nem harap!

És egy mese, mert olyan szép:)

 

Borzontorz barátságos szobájából egy nagy erkély nyílt. Ez a pici „birtok” pontosan úgy viselkedett, mint a nagy külvilág: ilyenkor télen hosszú, csillámló jégcsapok lógtak falécein, kristálytiszta hó fedte minden ízét-porcikáját, akárcsak a környező fenyők koronáját.
Abban, hogy Borzon-torz időről időre ellenállhatatlan vágyat érzett kiszaladni a jó meleg szobából a vakítóan fehér nagyvilágba, jelentős szerepet játszottak az erkélyre látogató madarak. Apa a hidegben vacogó, éhes kis vendégeknek egy jó nagy madáretetőt épített nádfedéllel és négy pici eresszel.
– Menjünk a madarak után! – szólt Apa Borzontorzhoz, és pár perc múlva már ropogott is a hó a talpuk alatt.
Az efféle kirándulásokat Borzontorz nemcsak azért szerette, mert a friss levegőtől kipirult az arca, meg mert olyan gyönyörű a behavazott erdő, és ott olyan jó hógolyózni, szánkózni, illetve korcsolyázni, hanem azért is, mert Apa ilyenkor csodaszép történeteket mesélt az erdőről és lakóiról: a szarvasokról, vadmalacokról, őzekről, no és persze azokról a fürge kis mókusokról, melyeket gyakran Borzontorz is megcsodálhatott az erdő fái közt.
Azon a nevezetes napon Apa egy újabb csodálatos dologra tanította meg: arra, hogyan készül a hóember.
Mind a ketten kicsi, de jó keményre gyúrt hógolyókat kezdtek görgetni a havon.
„No hiszen, ebből sem lesz egyhamar hóember” – sopánkodott magában Borzontorz, de amint látta, hogy egyre gyorsabban növekedik a fehér görgeteg, maga mögött hagyta kétségeit.
– Csinálj egy kis gömböt fejnek! – adta ki az utasítást Apa, és elment beszerezni a kellékeket.
Nem telt bele tíz perc, és már készen is állt a hóember, kezében seprűvel, feje búbján egy ütött-kopott lábassal, hosszú répaorral, szénből kirakott gombokkal, szemekkel és hatalmas mosolygós szájjal.
– Szia, Borzontorz!
– Szia! – válaszolt vidáman.
– Kinek köszöntél? – kérdezte Apa, miután körbenézve egy árva lelket sem látott az erdőben.
– Csak visszaköszöntem a hóembernek.
– Ne haragudj – fordult Apa a hóemberhez –, nem hallottam, hogy köszöntél! Szervusz, hóember!
Apa modorában volt valami különös, mintha csak játszásiból köszönne, s maga sem hinné, hogy a hóember tényleg megszólalt.
„Hiába, a felnőttek néha ilyen furcsák” – gondolta Borzon-torz.
Azon a télen Borzontorz igen gyakran meglátogatta a hóembert, aki a barátja lett. Sokat beszélgetett vele.
Egy szép napon – vagy talán nem is olyan nagyon szép napon – azt vette észre Borzon-torz, hogy bár már régóta sütött ilyen szép szikrázóan a napocska, a hóember mintha kevésbé vidáman mosolyogna. Az arcán megolvadt a hó, s a szénből kirakott szája széle egy kicsit lekonyult. Pár nap múlva a színe is szürkésre változott, piszkos csurgásnyomok éktelenkedtek a homlokán. Újabb pár nap múlva a hóember egész alakja megroggyant, a fejébe csapott ütött-kopott lábas is félrecsúszott.
– Szegény barátom, mi lesz veled? – sopánkodott napról napra egyre kétségbeesettebben Borzontorz, és nagy igyekezettel próbált segíteni a barátján. Az erdőben található kisebb-nagyobb hókupacokból szerzett hóval tapasztgatta a sebeket.
Hamarosan a nemrég hatalmas fehér óriás egy picurka szürke hókupaccá olvadt, melyből a szomjas erdei talajra egyre sűrűbben csepegett a kristálytiszta víz. Borzontorz nagyon elszomorodott.
– Gyere, Borzontorz, sétáljunk egyet ebben a gyönyörű tavaszi időben! – invitálta Apa olyan lelkesen, hogy nem lehetett ellenállni.
A hó eltűnt az erdőből, mindenfelé friss zöld rügyek duzzadtak, pattantak. Tényleg gyönyörű volt a táj, csak hát….
Apa szándékosan a hóember felé vette az irányt. Addigra már egy maroknyi hó sem maradt belőle.
– Már nincs hóember – jelentette ki Borzontorz hatalmas gombóccal torkában, elcsukló, sírós hangon.
– Dehogy nincs! – jelentette ki határozottan Apa, és már mentek is a hóember hűlt helye felé, ahol bizony csak egy nedves kis tócsa állt.
– Hol van hát? – kérdezte Borzontorz.
– Hát ott, nézd csak meg jobban! – Apa a nedves erdei földre mutatott. A korhadt avarból hóvirágok dugták ki óvatosan szép kis fejüket. Borzontorz ámulva nézte a gyönyörű virágokat, mígnem az egyik megszólalt:
– Szia, Borzontorz!
Borzontorz hirtelen meglepetésében és örömében nem is válaszolt; kérdően nézett Apára.
– Köszönj vissza szépen, ahogy illik! – és ezúttal Apa nem játszásiból beszélt.
– Szia! – üdvözölte udvariasan és vidáman Borzon-torz régi barátját… az életet.
Ha valami nagyon szép elmúlik, vigasztaljon benneteket, hogy mulandósága még szebbé teszi, talán olyan széppé, hogy igazából el sem múlik!