Isten hozott! – avagy előszoba styling

Bárhová megyünk, megérkezni jó. Akár a kertkapun, akár egy ház kapuján lépünk be. A kert vagy a lépcsőház az első élményünk, mint környezet, de az otthonról az első benyomást az előtérbe (verandára/előszobába) lépve nyerjük.

Szeretem az előszobákat (a verandákat főleg), leginkább ismeretlen lakásba lépve: mindig érdekes élmény, mennyire van összhangban az adott emberről bennem kialakult kép és a lakása első (és aztán a többi) benyomása. Sokszor mégis erre a helyiségre nem marad már energiánk, időnk, pénzünk, ötletünk, és ez marad a legtovább ideiglenesen berendezett része a lakásnak; több barátunk addig tervezgette az előszobáját, hogy a költözés előbb bekövetkezett, minthogy a tökéletesítés megtörténhetett volna.

Nekünk az első előszobánkkal nagyon könnyű dolgunk volt: egyfelől kicsi volt a lakás, így adottnak kellett vennem, hogy a funkcionalitás a legfontosabb (máskülönben szeretem ezt megkérdőjelezni), másrészt két kis kihasználható falszakasz kivételével mindenhol beépített szekrény vagy ajtó volt; szükségünk volt még egy cipőtartóra, így az került a szélesebb falszakaszra, a másik rész lett a fogasé. Az ezek fölötti/alatti részekre képek kerültek, minden adta magát. Áldás vagy átok, de ott determinálva volt minden. Már csak a burkolatra, a falfestésre/tapétára, a színekre, a képekre, az ajtókra, a textilekre, a növényekre, a tükörre kellett koncentrálni… Igen szűkös anyagi keret felett rendelkeztünk akkoriban, inkább biztonsági játékot játszottunk, az egyéniségünket csak egy nagy piros szőnyeggel és családi fényképekkel mutattuk meg, ez is bőven elégnek bizonyult. Azt gondoltuk, jó ötlet a szőnyeg, meleggé teszi az előszobát, de csak a frászt hozta mindenkire: vendégeink nehezen mertek belépni cipőstül rá, mert nem akarták összekoszolni, s hiába biztattuk őket, hogy ha nekünk nem probléma tisztítóba hordani, ők se érezzék magukat feszélyezve.