Keménykötésűek – férfiak kötőtűvel
Nemrégiben akadtam rá egy sokat sejtető utalásra: a kötés ősidők óta a férfiak dolga. Izgalmas témának találtuk, Barsi Boglárka alaposabban utána járt.
Nemrégiben akadtam rá egy sokat sejtető utalásra: a kötés ősidők óta a férfiak dolga. Izgalmas témának találtuk, Barsi Boglárka alaposabban utána járt.
Ki emlékszik a Marakodók című film jelenetére, a Louis de Funes által alakított férfi egyáltalában nem egyszerű, ám nagyszerű találmányára? Bemegy a nyers-szín birka a gép elején, kijön a nyers-szín gyapjú pulóver a túlsó végén. Bemegy a csíkosra festett birka, kijön a csíkos pulóver… És az a vicc, hogy ez nem is vicc! Mármint, hogy egy férfit ilyen mértékig érdekelhet a kötés, technikai, esztétikai vagy bármely más szempontból.
A technikát az arabok találták ki az 7.század körül (valójában megvolt ennek az előzménye Skandináviában is), majd örökítették a megszokott vándorlós-kulturális cserés módokon mindazoknak a népeknek, amelyek útjukba kerültek.
A kötés történelmi áttekintésében ezen felül mindenképpen szembetaláljuk magunkat a ténnyel: férfiak hozták létre az első kötő céheket Európában. Férfiak tulajdonolták az üzemeket, ők dolgoztak, és a termékek is elsősorban férfiak igényeit voltak hivatottak kielégíteni. Az ő érzékeny kobakjukat, térdnadrág alól kandikáló formás lábikrájukat kellett a középkorban használatos vásznaknál, szöveteknél lágyabb borítással ellátni.
A 18-19. században tanulták meg az uraktól a hölgyek is ezt művészetet. Éltek a lehetőséggel: hamarosan kacsó-, csukló- és karkötő-mutogatásra alkalmas, minden társadalmi színtéren – vonaton, hangversenyen, estélyek alkalmával – használható kreatív pótcselekvéssé nőtte ki magát a kötés. Ezzel párhuzamosan rövidültek a szoknyák is, lehetővé téve a művek női lábon való megjelenését… Szívesen részt vettem volna az első, hölgyek számára férfi által tartott, méregdrága tanfolyamon Lipcsében 1780 körül! (Igenis jó, ha az embernek gazdag férje van…)
Charles Dickens férfi-szemén keresztül pedig éppenséggel a sorsot szövögető párkák emblematikus körébe emelkedtek a párizsi kommün idején a bíróságokon fülelő, kötőtűiket csattogtató asszonyságok (őket testesíti meg Madame Thérese Defarge titkosan kódolt mintát kötő figurája a Két város regényében).