Skót földre fel

Két tinilány lép ki a fagyizóból. Kacagva egyensúlyozzák a megrakott tölcséreket, miközben hajuk repked a szélben.

Kicsit sétálnak az öböl partján, majd leülnek az alacsony kőfalra és arcukat az előbukkanó nap felé fordítják, élénk csacsogás közepette. Balerina cipő  van rajtuk zokni nélkül, mintás sztreccsnadrág, egy hasat épp hogy megvillantó póló és vékony kardigán. Rajtam túrabakancs, négy réteg ruha, télikabát, sapka és kapucni. Skóciában jártam húsvétkor.

Egy ismerősünk  feladva több éves londoni életét úgy döntött, hogy hazaköltözik Skóciába és panziót nyit Strachur-ban, a – városi szemmel nézve – semmi közepén. Náluk szálltunk meg. Glasgowban ott maradt a térerő és a forgalom is, az utak szinte kiürültek, az autópályán nem sietett senki, és az információs táblákon kedves tanácsokkal látták el a sofőröket: ’légy udvarias autós’, ’ne birizgáld a GPS-t vezetés közben’, és a személyes kedvencem: ’vigyázz, hideg van!’

Mivel úti célunk Loch Eck közelében volt (loch:tó, skót-gall nyelven), egyszerűbbnek tűnt kicsit kompozni. Itt már alig értettük az angolt, ahogy távolodtunk a nagyobb településektől úgy erősödött a dialektus. Alapjában véve mindenki angolul beszél, de az erős scottish-gaelic (skót-gall, kelta eredetű) és scot (skót, német eredetű) behatással. Az úton a táblák kétnyelvűek, noha az ősi gall nyelvet a mai népesség alig több mint 1%-a beszéli.