Mátyás király lakodalmi menüsora
Nincs könnyű dolga annak, aki rekonstruálni szeretne egy Mátyás-korabeli menüsort. Receptes könyv még nem jelent meg ebben az időben, egyedül a korabeli ételleírások lehetnek segítségünkre, de ezek sem jelölnek mennyiségeket egészen a 20. század elejéig.
Ha lenne is korabeli szakácskönyvünk, az is csak annyival vinne közelebb, hogy látnánk, milyen fűszereket kedveltek jobban. „Tégy hozzá annyi sót, amennyit jónak látsz!” – azért valljuk be, az ilyen jellegű felszólítások elég erősen szabad kezet adnak az egyéni döntésnek és kreativitásnak.
Egy hamisítatlan, színekben és illatokban gazdag reneszánsz lakoma látványkonyhájába tekinthettünk be a Visegrádi palotajátékok forgatagában. A Pláner Lajos történész és Zay Orsolya régész vezette főzéseken Mátyás király konyhájának titkai kerültek terítékre.
Fehér kenyér – úri módi
Kenyerek, zsömlék, perecek, bélesek is sorakoztak a reneszánsz főúri asztalon, de mit keresett a pékáruk között a pástétom? A Mátyás-korabeli pástétom alatt nem a ma használatos krémet értjük, inkább a klasszikus értelemben vett pitére hasonlít: egy töltött tészta, amit az adott szezon gyümölcseiből, zöldségeiből vagy hússal készítettek. Érdekesség még, hogy egyszerűséget sugalló nevük ellenére kifejezetten díszített sütemények voltak – hiszen mégiscsak a király asztalára kerültek.
Kenyér még a katonáknak is járt az uradalmi ellátásban. Viszont mi amennyire uraknak érezzük magunkat, amikor teljes kiőrlésű, kevert lisztből készülő vekniket fogyasztunk, valójában annyira nem számítottunk volna annak Mátyás idejében. A kevert gabonájú cipókat csak a szegények fogyasztották; minél kevertebb gabonából készült a kenyér, annál kevésbé volt módos a fogyasztója, míg a fehér, tiszta búzakenyér úri kiváltságnak számított, sokak számára csak elérhetetlen álom volt.
Töltött, festett tyúkfi
A különböző grandiózus, marcipánból készült figurák, többnyire gyümölcs- vagy állatalakokat formázó édességek a királyi asztal kötelező kellékei, ékei voltak. Ugyanakkor a húsétkeknél is sokszor törekedtek a minél inkább az élő állatra hasonlító megformázáshoz, például a „tyúkfiba” madártollakat tűztek, hogy ékesebb legyen, élő formára hasonlítson.
Az itáliai konyha specialitásai természetesen erősen jelen voltak Mátyás uradalmi konyhájában, így a tésztafélék is. Tulajdonképpen a reneszánsz korban lett igazi tésztanemzet az olasz, ekkor váltak a ma is népszerű tésztaételek az olasz és világkonyha szerves részévé is. Viszont mai változatukkal ellentétben ezeket nem paradicsomszósszal, hanem vajas, olívaolajos, zöldséges, tejes mártással készítették. A mártásokat a kor eljárásainak megfelelően kenyérrel, nem pedig liszttel sűrítették. A lisztes sűrítés a források szerint csak a 17. században jelent meg, az első magyar nagyközönségnek szánt szakácskönyvben már ezt a módszert írják le a receptek. A Dunántúlnak a mai napig vannak olyan részei, ahol a sűrű mártásokat így készítik.
A reneszánsz kori panírozás módszere is eltérő volt: a kadócnak vagy radócnak nevezett panír egy sűrű, boros palacsintatészta, amelybe az előzetesen félig vajba, félig olívaolajba forgatott csirkét vagy halat forgatták jócskán, amiből sokszor a mézet sem spórolták ki.
