38 évesen mellrákom van. Ki neveli fel a gyerekeket?
Ezzel a két mondattal fogadott egyik héten a barátnőm, mindenféle előzmény nélkül. Persze azt tudtam, hogy kivizsgálják, hogy talált csomót a mellébe, de meg sem fordult a fejemben, hogy nagyobb baj is lehet. Hiszen ő Anna, akivel soha, semmi probléma nem lehet.
Ő az, akivel óvodából megmaradt a barátságunk. nem tudom, ki, hogy van vele, szerintem nagyon ritka, hogy az életünk egy-egy szakaszából barátaink maradnak. Nekem legalábbis nincs sok ilyen. Vannak élethelyzetek, munkahelyek, baráti társaságok, ahol lesznek, akik szimpatikusabbak, mint a többiek, akikkel szórakozni járunk, akikkel megbeszéljük a napi történéseket, és pletykálhatunk Márti legújabb hódításáról…Az igazi, mély barátság azonban egy csoda. Egy ajándék. És most, ez a csodám bejelentette, hogy meghal. Muszáj kimondanom, hogy tudatosítsam. Nem dughatom homokba a fejem. Vannak csodák, vannak gyógyulások, de a tény, ami tény. Fel kell készülnöm rá.
Mostanában amúgy is érzékenyebb vagyok a halálra. Eddig legyintettem, ugyan mit nekem halál. Úgyis eljön, én nem tartok tőle. Nagymamám ilyenkor mindig szelíden rám szólt: “Csillagom, óvatosan ezzel a kijelentéssel. Messze vagy még tőle. Nem kopogtat…”
És mostanában kopogtat. Mondhatjuk, csapkod körülöttem a kaszájával. A régi kollégák közül, közeli barátok és rokonok, valahogy most nem kímél. Meghalnak körülöttem az emberek. Fiatalok. Erre a barátnőm ezzel fogad. Mellrákom van. Előrehaladott állapotban.
De mi lesz a gyerekekkel? Mi lesz a férjeddel? Mi lesz a félig kész házzal? Mi lesz a szüleiddel? Mi lesz a barátokkal és mi lesz velem???
Amikor betegségről beszélnek az emberek, főleg ha halálosról, akkor kér reakció várható: elképedés, és a „Biztos meggyógyulsz, nem lesz semmi baj” mondathalmok, vagy a szomorúság, az együttérzés, a támogatásunkról biztosítás.
Furcsán vagyunk mi emberek összerakva. ha szembesülünk a halál tényével, általában legbelül – a döbbenet mellett- hálát adunk, hogy nem velünk történik mindez. Végigvesszük, hogy mi lehetett az oka, hogy a másik megbetegedett.
„Emlékszel, a régi helyen? Azbesztmentesítettek. Biztos ott volt a gond.”
„ Mindig is befelé forduló volt, ette magát. Mindig is tudtam, az a fontos, hogy kimondjuk, ha bajunk van!”
„ A stressz. nem embernek való munkát végez. „
„ Egy ideje láttam rajta, hogy nem stimmel valami. olyan sápadt, szürke volt az utolsó hónapokban!”
És még folytathatnám a sort. A lényeg nem változik. Anna beteg. Meg fog halni.
Én is végigjártam a lépcsőket, beszéltem Péterrel,a Férjével, biztosítottam mindenfajta segítségemről. „ A gyerekeknél segíthetsz, azt megköszönöm. Jó ha tudnak a Tieitekkel játszani, és nem aggódnak feleslegesen. Nekünk is át kell gondolnunk az életünket. Újra.”
Mert mit teszünk, ha szembesülünk a ténnyel? halálos beteg vagyok. Nem, nem okoskodok, nem tudom rá a választ. Csak azt tudom, Annáék, hogy döntöttek. Elmondták a gyerekeknek. Szorosabban összeforrtak mint az elmúlt húsz évben. Ők ketten. Igazi véd- és dacszövetség lettek. A tehetetlen düh és kétségbeesés után ráálltak egy életritmusra, elkezdtek közösen(!) egy komoly diétát, és sokat, sokat imádkoztak. Az életért.
Néha azt érzem, külső szemlélőként nehezebben viseljük ezeket a helyzeteket. Én csak azt láttam, hogy Anna elfogy. Hogy a kezelések hatására kopasz lesz. Hogy szürke és zöld. Hogy a szeméből eltűnik a láng. Hogy akarja az életet. Hogy dühös. Hogy remél. Hogy boldog. Hogy hisz. Hogy veszekedik az égiekkel. Aztán megnyugszik. talán belenyugszik és átadja önmagát. Péter pedig mellette áll.
A diagnózis óta eltelt egy év. Még semmit nem tudunk. Várjuk az újabb eredményeket. Az ember, ha megérinti a halál, azt hiszem, már tudja, hogy mi a fontos. Az, hogy a rohanás, a napi problémák a munkahelyen, a késések, az egymás megbántása és a felesleges harcok nem számítanak. Legalábbis abban a pillanatban semmiképpen.
