5 millió német újjáépítésre – svábok a gulágon 1. rész

A világtörténelem bekopogtat

1943 novemberében a Teheráni konferencián Sztálin kijelentette, hogy néhány évig mintegy 4 millió német munkáját szándékozik igénybe venni a Szovjetunió újjáépítéséhez. Miután az angolszász hatalmak nem emeltek kifogást, megindult a szovjet gépezet: számításokat végeztek, terveket dolgoztak ki, hogy körülbelül 5millió hadifogoly kényszermunkája mennyi hasznot hajt majd a Szovjetunió újjáépítésekor. Eredményként 35-45 milliárd dollár jött ki.

Így hát 1944 végére Berija – belügyi népbiztos – parancsot kapott a munkaerő „beszerzésére” a 2. 3. és 5. Ukrán Front által elfoglalt területeken. Az 1944. december 22-én kelt 0060 számú szigorúan titkos parancs következményeként Magyarországon is elkezdték begyűjteni a német nemzetiségű lakosságot.

Gyomaendrődön 1945. január 2-án a kisbíró kidobolta, hogy minden németajkú 16-45 éves férfinak és 18-40 éves nőnek 20 kg uticsomaggal és 2 pár cipővel jelentkeznie kell maximum 2-3 heti munkára. A hírben még az is szerepelt, hogy a szolnoki hidat kell majd újjáépíteni.

Együtt maradni!

Muth Ádám és nővére, Ilonka hátukon a 20 kilós batyuval az oroszok által odarendelt szekerekre ült és elindultak. Még mindig azt hitték valóban csak néhány hétről lesz szó, de egyben már az út elején megegyeztek: egymás mellől el nem lépnek, mert csak így tudnak vigyázni a másikra.

Mínusz 10 fokos hidegben indultak útnak, Ilonka szekéren, jól bebugyolálva, Ádám a szekér mellett gyalogolt. Gyulán volt az első megálló, itt már több int 3000 ember gyűlt össze. Még itt is azt mondták nekik, hogy lakókocsikba fogják elhelyezni őket, és Szolnokra mennek hidat építeni. De mikor látták, hogy marhavagonok állnak a pályaudvaron, és kezdik beleszámolni az embereket, akkor már mindenki tudta, hogy nem hidat kell építeni, és nem 3 hét lesz a távollét.

Ádám számolt. Látta, hogy egy vagonba körülbelül 60 ember kerül. Megfogta Ilonka kezét és addig húzta hátrafelé, amíg biztos lett, hogy egy vagonba kerülnek. Kattant a zár, és a vagonban mindenki sírni kezdett. Ádámnak eszébe jutottak a nem is olyan régen elhurcolt zsidó családok, akiket sírva búcsúztattak Gyomáról. Arra gondolt, hogy hát nekik sem jutott jobb sors.

Az első halottak

Közel három hétig utaztak. A vagonban közép tájt egy lyukat vágtak, amibe egy fenék nélküli vödröt tettek, e köré egy pokrócot szereltek, így már készen is volt a wc. Ha a vonat megállt, beadtak két vödör vizet, egyébként semmilyen kapcsolat nem volt foglyok és őrök között. Az élelmezést saját készletekből oldották meg, egyetlen egyszer sem kaptak enni valót. A felnőttek figyelmezették a 15-16 éves gyerekeket, hogy be kell osztani az enni valót, de így is volt olyan, akit az út végére már a többiek etettek.

A vonatút végére megvoltak már az első halottak is, annak dacára, hogy a kocsikon voltak orvosok is. A halottakról onnan tudtak, hogy amikor a vonat megállt kocsiról kocsira kiabálták a halottak nevét. A vagonokból kivették a halottakat, de hogy vajon eltemették-e őket, vagy csak úgy otthagyták, azt senki nem tudta.

Mire megérkeztek, a testvéreknek már csak körülbelül másfél kiló kenyerük és 20-25 dkg szalonnájuk maradt. Ilonka nagyon rossz lelki és fizikai állapotba volt. Varrónőként dolgozott korábban, nem volt hozzászokva a nehéz fizikai terheléshez. Ádám inkább csak kétségbeesett volt. Nagyon aggódott Ilonkáért.

Megeszitek ti ezt még…

Január 27-én Megérkeztek Nova Sahtiba, ami Ukrajnában a Donyecki szén-medencében terül el. Dupla szögesdróttal körülvett, a négy sarkon négy őrtoronnyal védett terülten, 6 db egyemeletes, palatetős épület állt bent. Reggel derült ki, hogy a hosszú szerelvényről sok kocsit lecsatoltak útközben, ezeket valahová máshová irányították, senki nem tudta, hogy hová. Kétségbeesett sírás, jajgatás következett. A korábban már szétválasztott hozzátartozók, feleségek, testvérek, most végképp elveszítették a reményt, hogy még valaha viszontláthatják szeretteiket.

A férfiakat, és nőket azonnal szétválasztották, de a nagy ijedtségre végül nem volt ok, mert csak a szállás volt különböző helyen, egyébként napközben találkozhattak.

A körletekben való elrendezkedés után, oroszul jól beszélő tolmácsok útján bizonygatni kezdték, hogy mindenkinek jó dolga lesz, lesz étel, orvosi ellátás, de a normát teljesíteni kell különben, nem mehetnek haza. A beszéd végén közölték, kész az ebéd, 120-140 fős csoportokban mehetnek enni. A leves 3 horganyzott vödörben érkezett, savanyított káposztából és faggyúból készült. Mindenki 1 liternyit kapott belőle, ehhez 10 dkg sársűrű, fekete kenyeret kaptak. Az orosz őrök gúnyos mosollyal az arcukon figyelték, ahogy foglyok épp csak belekóstolnak az ételbe. A mosoly mögött ez volt: megeszitek még ti ezt sokkal lelkesebben is.

Kép: tiszta-lap.hu

Az élelem kiegészítésére nemsokára mód nyílt: a 25-30 km-re lévő városba, Sahtiba kellett menni a láger számára élelmiszert vételezni. Ha nem volt nagyon szoros az ellenőrzés, előfordulhatott, hogy egy kisdarab kenyeret, egy két szem krumplit, vagy kis gyógyszeres üvegbe olajat lehetett lopni. Ez aztán csere alap lehetett a lágerben. Ha az őrök észrevették, nagy verés lehetett a vége, de ha nem, kenyeret, ruhaneműt lehetett cserélni a lopott holmikért.

A városban derült ki, hogy a korábban lecsatolt kocsikon utazó többi magyar fogoly nincs is olyan messze. Még az is megtörténhetett, hogy – ha sikerült szót váltani – a családtagok híreket kaptak egymásról.

Karácsony, vodkautalvány, málé – könnyek itt is, ott is

A karácsony közeledtével a hangulat még rosszabb lett. Mindenki haza gondolt, az otthoni ünnepre, rokonokra, barátokra. Megpróbáltak ünnepi hangulatot teremteni, nyírfa ágból karácsonyfát állítottak, kenyérbélből díszeket készítettek, mégis nagy volt a szomorúság a foglyok között.

Ádám karácsony körül már fúrósként dolgozott a bányában. Mivel nagyon jól dolgozott, 10 deka szalonnát kapott, és egy kupont 2dl vodkára. A kupont a lágeren kívül lehetett beváltani. Útközben egy öregasszonnyal találkoztak, aki megállította őket. Megkérdezte tőlük, hogy mit követett el egy ilyen fiatal fiú, hogy fegyveres kíséri. Az őr elmondta, hogy fogoly és magyar. A néni elsírta magát, kibontotta a batyuját és letört egy darab kukoricamálét a sajátjából. Megölelte Ádámot és azt mondta, hogy az Ő fia éppen ilyen idős, mint Ádám, és eltűnt a háború forgatagában. Reméli, hogy neki is ad majd valaki egy falat ennivalót, és talán nem hal éhen valahol egyedül. Ádám már elég jól értett és beszélt oroszul, de a sírás miatt ő is csak annyit tudott mondani: „passzíva”.

Forrás: Történelem és Muzeológia Internetes Folyóirat Miskolcon 1. (2014)/2
              Szebeni Ilona: Haza fogunk menni, kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-1949 (Piremon, Debrecen, 1993)
Nyitókép: evangelikus.hu