A gyengébbik (?) nem a forradalomban

Noha az 1956-os események kapcsán a nők részvételét leginkább a december 4-i asszonytüntetéssel kapcsolatban szoktuk emlegetni, ennél sokkal szerteágazóbb és változatosabb szerepeket vállaltak, hiszen ők voltak, akik a sebesülteket ápolták, akik gyógyszert szereztek, enni- és innivalót vittek a harcolóknak, akik főztek, rejtegettek, röpcédulát gyártottak, járőröztek, plakátot ragasztottak titokban, de nem volt ritka az sem, hogy a különböző fosztogatások során is jelen voltak, szétosztották a szétlőtt üzletek árukészletét, benzines palackokat töltöttek, de részt vettek letartóztatásban, kiszabadításban, éles, fegyveres harcban egyaránt.

Így aztán sokukra éppen az a sors várt, mint a férfiakra: őket is lelőtték, megsebesítették, nekik is menekülniük, bujkálniuk kellett az életükért, őket is letartóztatták, fogva tartották, megkínozták, elítélték, bebörtönözték vagy kivégezték.

Sajnos a történetírás rendre elfeledkezik a nők szerepéről, amikor a történelem fontos eseményeiről számol be. 1956 kapcsán is csupán néhány név jut eszünkbe: Wittner Máriáé, Kéthly Annáé vagy Tóth Ilonáé, Sticker Kataliné vagy Márton Erzsébeté. Pedig a háttérben és a frontvonalban sok ezer nő volt jelen, és pontosan ugyanúgy jár nekik a „hős” titulus, mint a férfiaknak.

Nem mindenki harcolt, persze. De a felkelés bázisain ők tartották a frontot, s nem csupán azzal, hogy zsíros kenyeret kentek, teát főztek vagy sebet kötöztek, hanem bátorító szavakkal, gondoskodással, s azzal, hogy minden pillanatban elhitették a férfiakkal: pontosan rájuk van szükség, hogy győzelemre vigyék a forradalmat. Hozzájuk hasonlóan fontos szerepet töltöttek be a munkástanácsok női tagjai, akiknek a forradalom megszervezésben és utána sokáig az ellenállásban is kiemelkedő részük volt.

Miután november 4-én a forradalmat leverték, több nőt is bíróság elé állítottak, s koncepciós perben hatukat ki is végezték: Angyal Józsefné Friedl Valériát (47 éves volt), Bakos Gyuláné Salabert Erzsébetet (28 éves volt), Havrila Béláné Sticker Katalint (27 éves volt), Magori Máriát (33 éves volt), Mági Ezsébetet (19 éves volt) és Tóth Ilonát (24 éves volt). A forradalom és a megtorlások során rengeteg nő sebesült meg, sokukat komolyan megkínozták, megbecstelenítették, s a börtönévek örökre tönkretették egészségüket. Számos nő esett el a december 4-i asszonytüntetést követő sortüzekben, de voltak olyanok is, akik a határon lelték halálukat menekülés közben.

1956-ot – meglehetősen szűklátókörűen – a férfiak forradalmának is szokás nevezni, pedig a nőknek ezekben a vészterhes időkben éppen akkora volt a felelősségük, a fontosságuk és a hősiességük, mint a férfiaknak.

Bögre Zsuzsanna szociológus így ír Asszonysorsok – Ötvenhatos élettörténetek elemzése című könyvében: „…a forradalomban és a megtorlásban a nők éppúgy jelen voltak, mint a férfiak, csak erről még ma is keveset beszélünk. Márpedig az események bizonyos helyszínén, időpontjában, s egy-egy feladat ellátásában a nők voltak a főszereplők. Nem csak az élelmezésre és a sebesültek ellátására kell gondolnunk, hiszen tudjuk, hogy voltak nők a barikádon is. Még csak nem is arra, hogy a forradalom forgatagában a nők a háttérmunkájukkal segítették a férfiakat. Arról van szó, hogy igazi főszereplőkké a forradalom bukása után váltak. Amikor a reménytelenségben tovább éltették a reményt. Erről szólt az 1956. december 4-ei és 5-ei nőtüntetés A bukás után a férfiak már nem mehettek tüntetni az utcára, a szervezők kezdeményezésére csak nők vonulhattak fel ekkor Budapesten. A Hősök terén asszonyok ezrei gyűltek össze, hogy kifejezzék a forradalom melletti szolidaritásukat és a megszállókkal szembeni véleményüket. Vagy ki mondhatná azokról a feleségekről, hogy csak mellékszereplők lettek volna, akik börtönbe vetett férjeik számára az életet vitték egy-egy látogatáskor? A hétköznapok során, a túlélés megszervezésében jött el az asszonyok ideje, amikor a családot együtt kellett tartani, túl kellett élni a bukással járó borzalmakat.”

Forrás:

http://mult-kor.hu/cikk.php?id=15191

Fotó: Pinterest