A kismama magányossága
„Alkalmas vagyok az anyaságra? Képes leszek jól szeretni őt? Mi van, ha leejtem? Ha nem jól büfiztetem? Ha nem tanítok meg neki fontos dolgokat?” Ezernyi kérdés kavarog egy kismama fejében onnantól, hogy megbizonyosodik róla: várandós. És hiába a rengeteg tapasztalt anya, nagymama, anyós, hiába a végtelen információdömping a neten, a könyvekben, ettől még egy kismama nagyon magányos tud lenni félelmeivel, vívódásaival.
Emlékszem, amikor kiderült, hogy első gyermekemet várom, teleírtam a naplómat (akkor még volt időm ilyen hívságokra) a kétségeimmel. Borzasztóan örültem az új kis életnek, mégis, sok-sok kérdés kavargott bennem. Hogyan leszek képes mostantól magamon kívül egy másik életért is felelni? Érett vagyok-e erre a feladatra? Nem leszek-e túl önző, elviselem-e, hogy a nap 24 órájában a kisbabámra kell figyelnem? Tudom- e majd jól szeretni?
Ilyen, és ehhez hasonló dolgok kavarogtak a fejemben. A hetedik hónapig dolgoztam, aztán egyszer csak rám szakadt a nagy-nagy várakozás: az utolsó két hónapban semmi más feladatom nem volt (a babaholmi beszerzésén kívül), mint a gondolkodás. Rengeteget sétáltam ebben az időben, és csak zakatolt a fejem. Jó anya leszek? Jó kapcsolatom lesz a lányommal? Tudok majd igazságos lenni vele? Nem rontom majd el? Okos, értelmes felnőttet nevelek belőle?
Aztán egy gyönyörű májusi napon megszületett a kislányom. A kérdések nagy része azonnal eltűnt, mert ilyen csodálatos, tökéletes gyereket még nem látott a világ! Nem volt kétséges: ezt a gyereket én jobban szeretem önmagamnál, és nem is értem, hogy gondolhattam, hogy esetleg nem adok fel érte azonnal bármit?
De ahogy közeledett a hazamenetel napja, egyre jobban szorongtam: új kérdések adták át a helyüket a régieknek. Bár a kórház szörnyű volt (pontosan három óránként 15 perc szoptatás, a babák nem lehettek mellettünk, egész nap nem láttuk őket, csak etetésnél), mégis megnyugvást jelentett, hogy olyan kö
zegben vagyok, ahol azonnal tudnak segíteni, hiszen szakemberek, ez a dolguk, értenek a kisbabákhoz.
De menni kellett haza, ahol tisztaság várt és rend, és minden a helyén volt a kislányunk fogadásához, de én rettegtem. Iszonyú gyorsan zuhanyoztam le nap mint nap, mert attól féltem, hogy mire befejezem, a kisbabám nem fog már élni. Igen, ez nagyon szörnyen hangzik, de a hormonok, a tapasztalatlanságom, a kételkedésem önmagamban ilyen gondolatokat is teremtett. Éjjel mindig egy másodperccel hamarabb ébredtem, mint ahogy sírni kezdett, mintha lenne köztünk egy titkos, kódolt jelrendszer, amivel a kislányom némán üzen, a gondolataival, az érzéseivel.
Eltelt tizenhárom év. A kislányomból gyönyörű, okos, érzékeny, vagány és tehetséges nagylány lett. Olyan dolgokat lát vagy érez meg a világból, az emberekből, ami számomra elképesztő. Mindig pontosan tudja, kiben, miben mennyi érték van. Példamutató, ahogy gondolkodik, ahogy megnyilvánul, ahogy irányítja az életét. Rengeteget tanulok tőle. Nem tudom, jól csináltam-e bármit is. De amikor ránézek, ugyanúgy összeszorul a torkom, mint amikor először tarthattam a kezemben. A félelmeim elmúltak. A kérdéseim megválaszoltattak. De ezt csak az tudja elhinni, aki keresztülment ugyanazon, mint én.
A kismamák magányossága fontos része felnőtté válásuknak. Ne féljünk tőle! Szükségünk van rá, hogy jól tudjuk csinálni életünk legjelentősebb feladatát.
