A melbourne-i „vérfürdő”
A magyar vízilabdacsapat 1956-ra a világ legjobbjának számított: 1948-ban a londoni olimpián három aranyéremmel és egy ezüsttel tért haza. Az 1952-es játékokon az oroszok kénytelen-kelletlen nézték végig, ahogy a magyarok ismét fölényesen győznek, míg a szuperbirodalom vízilabdacsapatának be kellett érnie a hetedik hellyel. Ám 1956-ban a szovjetek úgy vélték, mivel gyakorlatilag Magyarország a tulajdonuk, saját csapatukat hazánkba küldik, hogy tanuljanak tőlünk.
Budapest, 1956. október 19. A XVI. nyári olimpiára készülõ vízilabda keret tagjai: Kanizsa Tivadar, Markovits Kálmán, Gyarmati Dezsõ, Zádor Ervin, Bolvári Antal, Mayer Mihály, Boros Ottó (álló sor, b-j), Martin Miklós, Hevesi István, Jenei László, Kárpáti György (guggoló sor, b-j). MTI Fotó: Bojár Sándor
„Ők (értsd: a magyar vízilabdacsapat tagjai) voltak a példaképeink, az ideáljaink“, mondta a Freedom’s Fury című dokumentumfilmben Viktor Agejev, az egykori szovjet csapat egyik játékosa. „Arra gondoltam: te jó ég, hogy fogunk ez ellen a csapat ellen játszani?” Hevesi István, a magyar csapat tagja pedig így emlékszik vissza: „A szovjet csapat mindent leírt, amit az edzésen láttak, a következő napon pedig pontosan ugyanazt csinálták a vízben. Gyakorlatilag minket másoltak.”
Néhány hónappal a melbourne-i olimpia előtt a két csapat Moszkvában találkozott újra. Noha ezen a meccsen a szovjetek nyertek, ez kizárólag a rendkívül nagylelkű bírónak volt köszönhető. Egy későbbi, hasonló meccsen a magyar szurkolók hátat fordítottak, amikor a szovjet csapatot a meccs előtt bemutatták, majd kifütyülték nemzeti himnuszukat. Ám a java még csak ezután következett…
Az 1956-os forradalom kitörésekor éppen egy hónap volt még hátra a melbourne-i olimpiáig. A magyar olimpikonok sorsa október 30-án dőlt el, amikor Nagy Imre bejelentette: az események ellenére a magyar csapat elutazhat Ausztráliába, ahol „egy szabad Magyarországot képviselhetnek”. Az olimpikonok november 1-én indultak útnak azzal a tudattal, hogy a forradalom elérte célját és sikeres volt. Az utazás három hétig tartott, s ez idő alatt az olimpikonok nem hallottak újabb híreket otthonról. Ám megérkezésükkor, november 20-án egyikük vásárolt egy újságot Ausztráliában, amiből a csapat megtudta, hogy a Szovjetunió leverte a forradalmat. A magyar forradalommal szimpatizáló Spanyolország, Svájc és Hollandia bojkottálta az olimpián való részvételt, így fejezve ki felháborodását a szovjet inváziót illetően.
Zádor Ervin a sérülése utáni pillanatokban
Annak ellenére, hogy a magyar csapat egy hónapja nem tette be lábát medencébe, az USA-t 6-2-re, a németeket és az olaszokat 4-0-ra verték. Úgy tűnt, az amúgy is verhetetlen csapat még inkább legyőzhetetlenné vált az új módszerük, a zónavédekezés következtében, amelyet az egyik játékos, Markovits Kálmán dolgozott ki.
Arra a meccsre, amely végül a szovjet-magyar ellentét szimbólumává vált, 1956. december 6-án került sor. A hatezer főt befogadni képes lelátóra nyolcezer ember zsúfolódott be. A jegyekért, amelyek eredetileg két ausztrál fontba kerültek, sokan képesek voltak 30-40 fontot is fizetni. Ekkorra már mindenki tudta, mi történt Magyarországon, s milyen sorsra jutottak a magyarok. A feszültséget szinte vágni lehetett a levegőben. A szurkolók a meccs első pillanatától kezdve a magyar csapatot éltették. Minden egyes szovjet labdához érést óriási füttyszó kísérte, a magyarok mozdulatait pedig hatalmas ováció. A magyar csapat minden pillanatban érezte, tudta, hogy legalább ott, a medencében győzhet, ezzel szerezve némi elégtételt, s ezzel állva bosszút mindazért, ami otthon történt.
Mindez olyan elképesztő erőt adott a magyar csapatnak, amellyel szemben a szovjeteknek amúgy sem volt esélye, hogy szinte letarolták az ellenfelet a pályán: bárhogy próbáltak a szovjetek védekezni, a magyarok folyamatosan támadtak, s gyorsan berepült a négy gól a kapuba. A szovjetek csupán addig jutottak, hogy megpróbálták eltalálni a magyar kapu felső sarkát, ám mindig fölé lőttek, a többi – gyenge – próbálkozást pedig Boros Ottó kapus könnyedén elhárította. Ahogy a nézőtéren, úgy a medencében is iszonyú feszültté vált a hangulat. Amikor már csupán pár perc volt a mérkőzésből, a magyarok pedig őrjöngve ünnepelték elsöprő és behozhatatlan előnyüket, megtörtént az, ami miatt a szovjet-magyar meccs a „melbourne-i vérfürdő” néven vonult be a sport- és a világtörténelembe egyaránt.
Valentyin Prokopovnál, a szovjet centernél elszakadt a cérna, és könyökével teljes erőből megütötte a magyar csapat legfiatalabb játékosát, a 22 éves Zádor Ervint, akinek azonnal felrepedt a bőre és vérezni kezdett. A vér pillanatok alatt vörösre festette Zádor körül a vizet. A nézőtéren elszabadult a pokol. Zádor kimászott a vízből, de úgy, hogy az öltözőhöz menet el kelljen mennie a tribün előtt, s ezáltal minél több ember lássa, mi is történt. Ahogy a vér lefolyt felsőtestén, a szurkolók elvesztették önuralmukat és átugrálva a korláton ott teremtek a medence szélénél. A bírónak le kellett fújnia a mérkőzést, a rendőrök alig tudták épségben kimenekíteni a szovjet csapat tagjait. Végül a bíró kihirdette az eredményt: Magyarország-Szovjetunió 4:0! A magyar szurkolók ovációját nehéz lenne leírni, de elképzelhető, mit érzett az a maroknyi tömeg 1956. december 6-án a melbourne-i uszodában, sokezer kilométerre hazájától: hogy legalább itt, és így legyőzték a szovjeteket, s ha máshogy nem, legalább így bosszút álltak.
Zádor Ervin vérző fejű fotója bejárta a világot. Másnap a csapat – Zádor nélkül, hiszen ő sérülése miatt nem játszhatott – az olimpia döntőjén 2:1-re verte a jugoszlávokat, így 20:3-as gólaránnyal, az összes mérkőzését megnyerve állhatott fel a dobogóra.
A csapat több tagja – köztük Zádor Ervin – úgy döntött, nem tér haza Magyarországra. Zádor az Egyesült Államokba emigrált, s ott is halt meg 2012 nyarán.
Végezetül álljon itt a magyar olimpiai vízilabdacsapat névsora: Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István, Zádor Ervin.
