Aki túlélte a saját halálát – Kohlmayer János története

1944 januárjában János és felesége, Teréz is „rajta volt a listán”. Mindkettőjüket vinni akarták, annak ellenére, hogy ekkor már két gyermekük volt – a kisebbik csak két éves, a nagyobbik is csak hét. Csodák csodájára volt a bizottságban egy katona, aki több édesanyát is elengedett, így Teréz a gyerekekkel maradhatott, és elkezdhetett reménykedni, hogy a férj és apa élve fog hazakerülni.

Egy kocsira való halott

János kint rögtön bányába került. Nagyon nehéz fizikai munkát kellet végeznie, rossz körülmények között, és nagyon kevés élelemmel. Az elsők között lett beteg, amikor vérhas járvány tört ki a foglyok között. Orvosként egy földije vizsgálta meg. „Lenci doktor” otthon kocsifényezőként dolgozott, a háború alatt pedig katonai szanitécként. Erre a kevés tudására építve lett orvos a 15-ös lágerben. Élet-halál ura volt, úgy, hogy sem a szíve, sem az esze nem volt a helyén. Ha valaki nem volt szimpatikus, függetlenül az állapotától esélye sem volt semmiféle könnyebbségre, visszazavarta a munkahelyére.

Azt azért tudta, hogy a járványt úgy lehet lassítani, ha betegeket elkülönítik. Az úgynevezett „fosószobába” rakták a vérhasban szenvedőket, de ezen kívül semmilyen ellátást, gondoskodást nem kapott senki. Eleinte naponta öt-hat halott volt, később egyre több. Időnként megjelentek a hullaszállítók, kivitték a halottakat és egy pincébe dobálták őket. A testeket teljesen lemeztelenítették, férfiakat, nőket vegyesen. Ha összejött a halottakból egy kocsira való, jött egy erre a feladatra kijelölt brigád, feldobálták a tetemeket egy kocsira, és kint a láger mögött egy előre megásott sírgödörbe borították őket.

Egy nap János már régóta eszméletlen volt. Lenci doktor megállt az ágya mellett, ránézett, és minden vizsgálat nélkül halottnak nyilvánította. Egy napig volt a halottas pincében. A temetéssel foglalkozó brigád, annak rendje és módja szerint megjelent, levetkőztette, és elszállította János halottnak hitt tetemét. János ekkor már nem érzett semmit, nem tudta mi történik vele, teljesen kiszolgáltatottan utazott a sírgödör felé.

A billenős kocsiról Ő is a többi halott közé zuhant. Mikor a brigádtagok eligazgatták a holtakat az egyik megfogta a kezét, hogy arrébb húzza, de mikor megérintette nagyot kiáltott: – Ez az ember még él!

Talán oka van…

Rohanvást hoztak hordágyat, és visszacipelték a szobába. A nagy futkosásra előkerült egy német orvos is, Ő vette kézbe János ügyét és egészségét. Takarókat, meleg vizes palackokat hoztak. Három napig ebben az állapotban feküdt János, mikor végre fölnyitotta a szemét. Először nem is fogta föl, hogy mi történt vele. Az ott lévő rokonok, barátok mesélték el az eseményeket.

János eleinte semmit sem érzett. Az éhezés, a nyomorúság nagyon megkérgesítette a szívét. Csak mikor fizikailag egy kicsit jobban lett, akkor kezdett azon gondolkodni, hogy talán oka van annak, hogy túlélte a saját halálát. Akkor tűnt először reálisnak az, hogy ha ezt túlélte, akkor talán haza is fog jutni.

Miután a sírgödörbe mezítelenül dobták, ruhákat kellett szerezni a számára. Egy unokatestvére segített rajta. Az ő férje már meghalt az ott kiállt szenvedésektől, az utána megmaradt holmikat kapta meg János. A ruha nagy érték volt a lágerben. Fizető eszköz, csere alap. Tojást, tyúkot, kenyeret lehetett érte cserélni a piacon. Pedig a bányamunka nem használt a holmik állapotának, szinte kimoshatatlanok voltak, de itt ez nem volt fontos.

Az a kevés ember, aki a halottak ruháihoz hozzájutott – közük Lenci doktor – remekül megélt a cseréből és eladásból. Kiváló kapcsolatokat ápolt az orosz tisztekkel, együtt evett, vodkázott velük. Mindenki pontosan tudta, mi történt Jánossal, és azt is milyen komoly felelősség terheli a doktort a történtekért. Mégsem történt semmilyen felelősségre vonás, a „jó doktor” úgy folytatta tevékenységét, ahogy addig tette.

Azért később neki is kitelt a becsülete. Valamilyen csip-csup ügyön összekülönbözött a tábor vezetőségével, és egyszerre a szénbányában találta magát csille tologatóként. Hazakerült, mint a többiek, de a falubeliek kivetették maguk közül. Ott maradt Ceglédbercelen, de az ajtót soha senkinek nem nyitotta ki. Ha bekopogott valaki, csak az ablakon át intett, hogy menjenek el. Pedig a falubeliek idővel túlléptek a sok rosszon. Talán Ő nem tudott megbocsájtani saját magának.

János a német orvos gondoskodásának köszönhetően három hét alatt összeszedte magát, és a szokásos „fenékbe csípős” vizsgálat után – ami egyebek hiányában azt mutatta meg, hogy mennyire épült vissza a zsírszövet –munkára alkalmasnak találták. Visszamehetett a bányába.

A Gondviselés azonban nem akarta, hogy János sokáig maradjon kint. Az egyik fúrás alkalmával, mikor a szenet ki kellett volna hordani, nem vette észre, hogy a megfúrt részen megindult a fal. A nagy szénomlás nyakig eltemette. A többiek kiásták ugyan, de a lába eltörött. Egy szalmával felszórt kocsiba dobták, és elszekereztek vele a kórházig. Három napig nem nézett rá senki. Ült az ágyban és várta, hogy valaki kezdjen valamit a törött lábával. A negyedik napon megjelent egy csoport, két nővér húzta a lábát egy harmadik a fejénél fogta meg. Mire a csontok a helyükre kerültek, János a kínok kínját állta ki.

Leült a kispadra…

Mivel törött volt a lába, végleg leírták, így föltették egy hazafelé menő vonatra. Először egy feljavító lágerbe került, ahol szokatlanul jó volt a koszt. Nyilván megpróbálták emberibb formában hazaküldeni. János ekkor már csak negyven kiló volt. A felhízlalása több hétig is eltartott volna, ezért úgy döntöttek, ezt oldja meg otthon a család. Egy hét múlva már vitte is tovább a vonat hazafelé.

Senki nem számított arra, hogy megérkezik. Miután nem lehetett haza írni, senki nem tudta, hogy János él-e, vagy már meghalt. Mikor hazaért és leszállt a vonatról, a mankójával elbicegett az édesanyja házáig. Ott leült a kispadra. A kisebbik fia úgy ült le mellé, mintha nem is töltött volna két évet a lágerben. A család minden nap emlegette, beszéltek róla, így nem csak egy elmosódott emlék volt a gyerekei számára, hanem napi valóság.

A láger két éve nem múlt el nyomtalanul. János gyomrát meg kellett operálni, és a fekélyes rész mellett egy kanálnyi szénport is kivettek a hasából. 1958-ban le kellett százalékolni, mert nem bírta a napi munkát.

Nagyon szerény körülmények között nevelték fel a két fiút. Unokái, dédunokái születtek: a dolgok a helyükre kerültek. Jánosnak csak egy vágya maradt az életben, hogy a gyerekeinek, unokáinak soha ne kelljen hasonló szörnyűségeket átélniük.

Forrás: Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám…? (1991, Piremon)