Anyák a világ körül – 2. rész: Japán
Új sorozatunkban világ körüli, “anyai” utazásra invitálunk. Minden részben egy új országba látogatunk, egy-egy édesanya szemszögéből ismerkedhetünk meg az adott nemzet szülői szokásaival, lehetőségeivel.
Joanna Goddard Anyák a világ körül című interjú-sorozatának második részében egy Brooklyn-ból szülőhazájába visszaköltözött fotográfust, Yoko Inoue-t kérdezte, milyen gyereknevelési tapasztalatokat, élményeket szerzett eddig a szigetországban.
Yoko-ról: Japánban nevelkedett, de 21 évesen New York-ba költözött. “Mindig úgy éreztem, hogy rossz országba születtem. Japánban az emberek mind ugyanolyanok. De én mindig különbözni szerettem volna. New York-ban egyből otthon éreztem magam, hiszen ott muszáj különböznöd a másiktól.” 2010-ben, 17 év után azonban az amerikai férje azt javasolta, hogy költözzenek vissza Japánba kisfiúkkal, Motoki-val. “New York kezdett fárasztó lenni. Amikor meglátogattuk a szüleimet vidéken, mindig fantasztikusan éreztük magunkat. Azt akartam, hogy a fiam tanuljon meg japánul beszélni és hogy értse meg a japán kultúrát.” Ezért Okayama mellé költöztek, közel a hegyekhez és egy folyóhoz. Amikor hazaköltözött Yoko a mennyországban érezte magát: “Az ételek mesések, az emberek kedvesek, az életritmus lassú.” Azonban három év után vannak dolgok, amiket már máshogy lát. “Nagyon más itt anyának lenni, nehezebb. Több nyomást érzek, azonban a másik oldalon ott van a kisközösségnek az előnye. Minden nagyon családias, meghitt. Motoki kimehet úgy játszani, hogy nem kell mindig ellenőriznem, jól van-e. Megbízhat az emberekben, nem úgy, mint New York-ban.”
A várandósságról: “Most hat és fél hónapos kismama vagyok, amikor New York-ban voltam terhes Motoki-val, az orvosom figyelmeztetett, hogy nem ehetek sushit, nem ihatok kávét és alkoholt. Vitaminokat kaptam. A japán doktor semmit nem mondott, semmit sem adott, sőt azt mondta, hogy ha kívánom a koffeint vagy egy pohár bort, igyam nyugodtan!”
A barátkozásról: “A legtöbb anyuka, akivel tartom a kapcsolatot, otthon van. New York-ban a legtöbb nő munkacentrikus. Még mindig dolgozom, mint fényképész, elég nehezen barátkozom emiatt az anyatársaimmal. Szükségem volt pár évre, hogy megértsem a japán anyukák kommunikációját. Amerikában a játszótereken nyugodtan kiadhattam magamból, ha valami bajom volt a gyerekkel vagy a férjemmel, ezáltal megkönnyebbültem, felszabadultam. Itt, ha őszintén megnyílok, akkor nagyon furcsán néznek rám. Japánban könnyű azt érezni, hogy csak neked vannak problémáid. Itt nagyon odafigyelnek arra, hogy a magánélet ne kerüljön a nyilvánosság elé.”
Szülők egymás között: “Amikor más családokkal találkozunk, a férfiak és a nők teljesen különválva “szórakoznak”. A nők általában a konyhában tesznek-vesznek, főznek vagy a gyerekekre vigyáznak, a férfiak pedig egy másik helyiségben söröznek, beszélgetnek. Ezt egyszerűen nem vagyok képes felfogni… Én is szeretnék ott ülni, beszélgetni és inni! Brooklyn-ban a nők és a férfiak együtt voltak, itt az anyák a férfiakkal nem barátkoznak.”
Bulizásról: “Nincs nagyon kultúrája az esti szórakozásnak. Egyszer elmeséltem a barátaimnak, hogy babysittert fogadtam, hogy végre kimozduljunk a férjemmel egy vacsora erejéig, mire ők szinte sokkot kaptak. Az éttermek itt nagyon drágák, a férfiak sokáig dolgoznak, még hétvégén is, így ritkán tudnak eljárni a párok mondjuk vacsorázni. Kb. évente egyszer, a születésnapodon. Néha az az érzésem, hogy ha egy japán nő férjhez megy, már csak “anya” lehet, mint nő vagy feleség megszűnik. Korán kel, a gyerekeivel reggelizik, míg az apák késő este vacsoráznak, sokszor a munkatársakkal. Mégis a párok boldogoknak tűnnek. Azonban a házasság erőteljesen férfiközpontú. A házimunkában nem is segítenek.”
Óvoda: “Két típusú óvoda létezik Japánban: egy azoknak a gyerekeknek, akiknek az anyukájuk dolgozik és egy azoknak a lurkóknak, akiknek otthon van az édesanyjuk. Az első, a héten hat napig tart nyitva reggel 7-től, este 6-ig és csak akkor járhat oda a csemetéd, ha van munkáltatói igazolásod. Én egy ilyen típusúba írattam be Motokit és csodálatos volt. A kormány nagyban támogatja, így mindössze 150 dollárba kerül egy hónapban. Leginkább a levegőn játszanak, ahogy az intézmény “játszva tanulás” -filozófiája is jelzi. A másik csak ebédig tart nyitva és sokkal ridegebb, törvénykövetőbb.”
Az iskolába járásról(szó szerint): “A városunk összes gyereke együtt szokott az iskolába vonulni, 7 éves kortól. Az idősebb emberek önkéntesként biztosítják a forgalmas úton az átkelést, nagyon odafigyelnek a gyerekekre. Ha találkoznak hangosan, érthetően kell Jó reggelt!-et köszönni. Nem illik sutyorogva, mindig a szembe kell nézni, itt így udvarias és erre nagyon ügyelnek! Mindig van egy szülő, aki kíséri a gyerekeket és jegyzetet készít. Például “a középiskolás gyerekek nagyon gyorsan, veszélyesen bicikliztek”. Ezeket a feljegyzéseket aztán a szülői értekezleteken beszéljük át.”
Élelmiszerek: “A gyerekek itt nagyon egészségesen étkeznek… rengeteg rizst kapnak! Ebédre is általában rizsgolyó van egy kis tojással, brokkolival vagy kolbászkával. Mivel nincs semmi felcímkézve, nem tudhatod sajnos, hogy a tojás vagy a zöldség, amit vettél organikus vagy nem. A férjem szerint ez azért van így, mert Japánban minden élelmiszer jó minőségű. Attól még eléggé frusztrál a dolog, hogy nem tudom, mit eszünk pontosan. Brooklyn-ban kizárólag organikus dolgokat vásároltam… Itt be kell csuknom a szememet, ha vásárolok.”
A nyugalomról: “Bármi is a munkád, New York-ban az ember mindig szegénynek érzi magát. Az iskola, az albérlet, a gyógyszerek szörnyen drágák. Japánban azonban van valami, amit nem vehetsz meg pénzen: a biztonság érzetét. A gyerekek körüli kiadások nem jelentősek és a gyógyszerek sem drágák. A férjemmel gyakran viccelődünk, hogy úgy élünk, mintha nyugdíjasok lennénk. Egyszerűen csak élvezzük az életet. Egy évbe telt, mire megszoktam, hogy nem kell aggodalmaskodnom. Néha azonban annyira körbevesz a nyugalom, hogy úgy érzem, nem használom eléggé az agyamat, így most elkezdtem franciául tanulni!”
Képek: http://cupofjo.com
