Anyák a világ körül – 5. rész: Mexikó
Új sorozatunkban világ körüli, “anyai” utazásra invitálunk. Minden részben egy új országba látogatunk, egy-egy édesanya szemszögéből ismerkedhetünk meg az adott nemzet szülői szokásaival, lehetőségeivel.
Joanna Goddard Motherhood Around the World/ Anyák a világ körül című interjú sorozatának ötödik részében Mexikóba látogatunk Naomi Smith otthonába, aki Mexikóvárosban él férjével és három gyermekével: a tízéves Malachi-val, a hétéves Josu-val és az ötéves Selma-val.
Naomiról: Naomi és férje, Joshua Los Angeles-ben találkoztak a The Masters College-ban, amely egy pici művészeti iskola. Naomi Mexikóban nőtt fel, ahol a szülei misszionáriusként dolgoztak. Friss házasokként Los Angeles-ben laktak, ahol csak a mának éltek. “Nemrég visszakövettem, mennyit költöttünk akkoriban és megdöbbenve konstatáltam, hogy hetente 20 dollárért vásároltunk élelmiszereket.” Majd Pamplonába költöztek, Hemingway és a bikaviadalok városába. Nyolc évig éltek itt, végül egy nonprofit keresztény cég vezetői pozíciót ajánlott fel Joshua-nak. “Először egyáltalán nem akartam elmenni. Nevetségesen hangzik, de Európa teljesen átformált. Ahogy öregszem, úgy vágyom a minimális, skandináv stílusú minimalizmusra. Ehhez képest Mexikó a színek, a pezsgés és a túlzás hazája. Sok volt eleinte.”
Azonban eltel három év és Naomi érzései gyökeresen megváltoztak. “A város egy régebbi részében élünk, ami nagyon európai hangulatú. Mexikót a mexikóiak teszik számomra szerethetővé. Egyszerűen belelépnek az életünkbe, a mindennapjainkba és meghívnak az ő miliőjükbe, ismeretlenül is. Ilyet nem tapasztaltam Spanyolországban, ahol először megismered a másikat, utána hívod csak el magadhoz. Mexikó azonban a barátságok, az esti vacsorák és a nevetések országa.”
A higiéniáról: “Amikor a gyermekeim elkezdték az iskolát, megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a tanárok, az iskolai vezetés igencsak beleszól a család tisztálkodási szokásaiba. Gyakran kaptunk kis üzeneteket, hogy legyenek tisztább a gyermekeink haja és ne csak vízzel, de hajzselével legyen elkészítve a frizurájuk!”
A történelem-szeretetükről: “A gyerekeim egy helyi mexikói iskolába járnak és minden hónapjuk egy-egy történelmi esemény köré szerveződik. Kicsik-nagyok népviseletbe öltöznek vagy forradalmárnak, lelkesen énekelnek, táncolnak, verseket szavalnak és színielőadásokat rendeznek. Egy barátnőmnek panaszkodtam, hogy a fiamat nem érdekli más, csak a történelem, és hogy találjon így magának munkát. Mire csodálkozva válaszolta, hogy Mexikóban a történészek a legsikeresebbek és a kormány nagyban támogatja a munkájukat.”
Gyümölcsökről, zöldségekről: “Bár Mexikóban a gyerekek elég sok édességet nassolhatnak, szerencsére gyakrabban esznek gyümölcsöt és zöldséget, például répa-, uborkanyalókát, egy kis tálka papaya, mango vagy ananász-finomságot. Az utcai árusok is előszeretettel várakoznak az iskolák előtt. Ahogy kijönnek a tanulók, a friss gyümölcsre szórnak egy kis lime-ot és chili-t és már ehetik is.”
A vöröshajúságról: “Amikor megérkeztünk Mexikóba, gyakran mentem a gyerekek mögött és figyeltem, ahogy a járókelők megbámulják őket, sőt ugrálva-lelkendezve sikítanak a látványukon. Ez folyamatosan megismétlődött és mikor megkérdeztem egy helyi barátunkat, kiderült, hogy ha egy mexikói meglát egy vörös hajú embert, megcsípik egymást és kívánnak valamit.”
A mosásról: “Szinte akárhova mész Mexikóvárosban, mindenhol azt látod, hogy a lakások, házak tetején ruhák száradnak. Színek, ruhatípusok vagy lepedőnagyságok szerint elrendezve. Sokszor az az érzésem, hogy egy pillanat alatt megismerhető egy-egy mexikói család csakis az alapján, hogy milyen módon teregetnek. Mi is kint szárítjuk a ruháinkat és minden alkalommal sírhatnékom van, ahogy cammogok fel a lépcsőn, aztán amikor felérek és elém tárul a csodálatos panoráma, azokat sajnálom, akiknek nincs lehetőségük ilyen helyen teregetni. A gyerekeim gyakran könyörögnek, hadd jöhessenek ők is fel velem, ilyenkor egy igazi vidám családi programot szerveződik: táncolnak, játszanak, amíg én elrendezem a ruhákat.”
A street art-ról: “Diego Rivera, Mexikó egyik legkedveltebb művésze úgy tartotta, hogy a művészet mindenkié, különösen a szegényeké és az utca emberéjé. Úgyhogy elkezdett az utcákon alkotni, köztereken festeni. Mexikóvárosban mindenhol fellelhető ez a “művészet az emberekért”-attitűd. Ahova csak mész falfestményekbe, installációkba botlasz.”
A mindennapos költészetről: “A latin kultúráról az a hír járja, hogy nagyon romantikus és ez tényleg így van. Például, ha rendelsz egy kávét Mexikóban nem csak annyit mondasz a pincérnek, hogy “Egy kávét kérek”, hanem jó reggelt-kívánsz, megkérdezed a pincért, hogy érzi magát és csak utána rendelsz magadnak, de azt is nagyon udvariasan. A barátaink is hasonlóan beszélnek az érzéseikről. Ha például valaki szakít a másikkal, akkor elképesztő hasonlatokkal és körmondatokkal meséli el vagy ha egy pár arról emlékezik, hogyan jöttek össze, akkor is a legszebb módon adják elő, mint: “Amikor a kedvesem lehozta a csillagokat az égről, mert úgy szeretett engem”. És ezeket komolyan is gondolják! Elképesztőek!”
Az üdvözlésről: “A mexikói anyukák arra tanítják a gyermekeiket, hogy a felnőtteknek mindig puszit adjanak, ha köszönnek és mindegy, hogy hány évesek: 2 vagy 12 vagy 22. Az udvarias köszönés itt mindig egy puszival zárul. Néha nagyokat nevetek, hogy a vad játszótéri játszás után egy kedves csókkal köszönnek el a gyerekeim a barátaiktól. Nagyon örülök, hogy ez a mindennapjaink része.”
