Az anyaság a legnehezebb dolog az életben
Amikor megszületik a kisbabánk, az első hetekben a túlélésre kell berendezkednünk. A legfontosabb, hogy a testem jól működjön, hogy táplálni és gondozni tudjam a kisbabámat, úgy hogy figyelek arra, hogy eleget egyek és aludjak. És hogy talán néha megfésülködjek...
Mindenki tudja, hogy ez az időszak erről szól, de – hogy őszinte legyek -, attól még nagyon nehéz. De valamiért még mindig tabu erről beszélni. Ha megkérdezik tőlem, hogy hogy vagyok, és azt válaszolom: “fáradt vagyok”, akkor egy szimpatikus mosoly és együttérző bólintás lesz a reakció. Ha őszintén azt válaszolom: “ez a legnehezebb dolog, amit valaha is csináltam és néha teljesen reménytelennek tűnnek a napok”, akkor finnyás mosolyt kapok a beszélgetőpartneremtől, aki azonnal témát is vált.
Pedig ez akkor is NEHÉZ. Ugyanakkor a legcsodálatosabb és legfontosabb dolog, amit valaha is csináltam. Legalább annyira büszke vagyok, ha végre büfizik egyet a fiam evés után, mint amikor jó üzletet sikerült kötnöm vállalkozóként. Mégis sokszor úgy érzem, az anyaság nehéz része a szőnyeg alá van söpörve.
Amikor az igazságról van szó, mindig hazudunk kicsit, kerüljük a nyers őszinteséget. Mindegy, hogy a családról, barátokról vagy a házastársunkról van szó. Sőt, még anyukák egymás között sem nyílnak meg teljesen. “Nehéz, de hozzá lehet szokni, hogy…”, “Nehéz, de mindannyian meg tudjuk csinálni…”, “Nehéz, de később könnyebb lesz…” – ilyen szavakat használunk. Mi, édesanyák, miért beszélünk lekicsinylően erről a nehéz munkáról?
Egyik éjszaka valamiért nagyon sírt a fiam. Az arca vörös volt és eltorzult, a kis keze, amivel egy órával azelőtt még az én ujjam fogta gyengéden, ökölbe szorult. Maga körül hadonászott, engem is többször arcon csapott. Ringattam, rázogattam, próbáltam megnyugtatni, suttogni neki. A kedvenc dalát énekeltem el már ötödször, de aztán nem bírtam tovább, zokogásban törtem ki én is.
