Bolondozni jóóó!!!
Mi bennünk az a gát, amely megakadályozza, hogy bolondozzunk a gyerekekkel? Na jó, elismerem, hogy vannak anyatársak, akik erre születtek; akik úgy kelnek ki reggel az ágyból, hogy már csiklandozásra áll a kezük – de nekem ez nem megy, vagy legalábbis nem megy olyan könnyen.
Mi bennünk az a gát, amely megakadályozza, hogy bolondozzunk a gyerekekkel? Na jó, elismerem, hogy vannak anyatársak, akik erre születtek; akik úgy kelnek ki reggel az ágyból, hogy már csiklandozásra áll a kezük – de nekem ez nem megy, vagy legalábbis nem megy olyan könnyen.
Hazaérek a munkából – pontosabban: oviba érek a munkából –, ahol két felpörgött, élményekkel teli gyerek vár, akik egymás szavába vágva mesélnek, vagy – ez a nehezebb helyzet – a napközben felgyűlt stresszt kezdik egymáson kitölteni. Hogy reagálok erre anyaként? Legtöbbször érzem, hogy kezd megfeszülni bennem valami, és őrmester üzemmódba váltok: „Ne üsd, engedd el a haját, azonnal gyere ide, és hagyd békén, te meg ne provokáld a nagyobbat!” Ezzel jól meg is ágyaztunk az este elrontásának, és kilátásban van egy zsörtölődős vacsora, valamint a „mossad már, húzd már fel, kend már be!” fürdetés. Altatáskor – amely ugye a nap egyik legmeghittebb időszaka kellene, hogy legyen – legszívesebben már csak ennyit mondanék: „Hagyjatok engem békén, inkább beszélgessetek apával!” Kinek jó ez?
Jaj, ha tudnék bolondozni! Úgy érzem, ha nem is lenne kevesebb problémám, legalább kevésbé húznám fel magam a fent vázolt helyzeten. Ám a minap csoda történt: sikerült! Nem akarták bevenni a vitamint? Jött Hókuszpók, és félelmetesen eltorzult arccal sivította, hogy elkapja a törpöket – és csak a varázsvitamin tudja ebben megakadályozni… Aztán a nagy kezdett követelőzni valamiért, mire elkezdtem dögönyözni, csiklandozni, levegőben forgatni (hja, kérem, azt nem mondtam, hogy a gyereknevelés sétagalopp) és kérdezgetni, hogy „Na, mit kell csinálni a dühös gyerekkel?”. Azt vettem észre, hogy a negatív helyzet hirtelen élvezetes játékká alakult, amelyet a gyerekek már abba sem akarnak hagyni. Ennek nemcsak az az előnye, hogy meg tudjuk vele akadályozni a korai (anyai) hajhullást és őszülést, hanem az egész családi légkör oldottabbá válik, és újra jó lesz együtt lenni. Nem a kilenc órát várjuk, hogy végre csend legyen, és legyünk már túl az esti tortúrán, hanem ismét tudunk örülni a gyerekeinknek (hm, lehet, hogy a nagymamák egyik fő fegyvere is a bolondozás?).
Hogy mégis mi akadályoz meg minket abban, hogy gyakrabban mókázzunk? Szerintem túl komolyan vesszük magunkat! Egy felnőtt, értelmes ember, aki délelőtt még tárgyal, szöveget szerkeszt, levelet kézbesít, vagy vevőket szolgál ki, hogyan is kezdene délután grimaszokat vágni és négykézláb szaladgálni?! Másrészt nem ismerjük fel eléggé – mondhatni lebecsüljük – a bolondozás jelentőségét. Azt tudjuk, hogy a gyerekeinknek alvásra, kiegyensúlyozott étrendre, sok mozgásra, friss levegőre van szüksége. Na de hogy bolondozásra és vidámságra is? Hogy igazából a vidám, együtt töltött percek azok, amelyekre szívesen fogunk emlékezni (ők is, és mi is!) évek múlva? Arról nem is beszélve, hogy apa is szívesebben érkezik haza egy kacagástól hangos lakásba. Persze elismerem, hogy nincs mindig idő és energia arra, hogy a konfliktusokat ilyen módon oldjuk fel, és valószínűleg nem is mindig helyes.
Nem véletlen, hogy az ismert amerikai rádiós műsorvezető és előadó, Susie Larson is külön fejezetet szentel a játék fontosságának a Growing Grateful Kids (Hálás gyerekeket nevelni) című könyvében. Azt mondja, az élet olyan értékes ajándék, hogy jó és rossz időkben is érdemes megünnepelni. Szerető mennyei Atyánk maga viszi a vállán a világot, így nem nekünk kell az élet összes problémáját megoldanunk. Ha a sok gond közepette is tudunk nevetni és énekelni a gyerekeinkkel, akkor azt az üzenetet közvetítjük feléjük, hogy mélységesen hisszük: Isten kezében van az irányítás, és ő hűséges az ígéreteihez.
Az élet minden cseppje, amely felüdít minket, az ő ajándéka, az ő gondoskodását, humorát tükrözi. Ő „találta fel” az ugrókötelet, a kerti partikat, a lufis vízi csatákat, a bújócskát… Nem csak a gyerekek kiváltsága, hogy az élet ajándékának örüljenek. Susie Larson például a következő ötleteket ajánlja ennek megéléséhez:
· Építsünk bunkert (kuckót) plédekből a gyerekekkel! Költözzünk be némi rágcsálnivalóval és jó könyvekkel. Beszélgessünk az álmaikról!
· Üljünk le egy jót társasozni!
· Az esti lefekvésnél szánjunk külön időt arra, hogy a gyerekekkel együtt hálát adjunk az aznapi örömökért!
· Ismerjük fel és ragadjuk meg azokat az alkalmakat, amikor lehetőség kínálkozik a bolondozásra! Emelkedjünk felül azon a belső hangon, amely azt suttogja, hogy a mosott ruha kiteregetése, a vacsora maradékának eltakarítása vagy a kő felsöprése per pillanat sokkal fontosabb, felnőtthöz méltóbb és testhezállóbb feladat. Higgyük el, hogy nemcsak a gyerekek lesznek így boldogabbak, hanem mi is!
Family 2013/2.