Csatornaépítés Sztálin-módra
Számtalan embert hurcoltak el azért, hogy valóra váltsák Sztálin megalomán terveit, amelyek közül az egyik a hírhedt Fehér tenger-Balti tenger-csatornaépítés volt. Számtalan ártatlan rab fizetett saját vérével a rettenetes körülmények között zajló beruházás során, ahol az élet mit sem számított, a halál pedig olyan mindennapos volt, mint a levegővétel…
Az Északi Sarkkör felett nyáron nem megy le a nap. Ezt a jelenséget hívják „fehér éjszakának”, és emiatt van világos Oroszország északi felén. A Sarkkör környékén élők a nyári napfordulókor ünneplik mindezt, és a „meleg” eljövetelét.
Ám van valami, ami hosszú, sötét árnyat vet a fehér éjszakákra – és ez a sztálini éra rabszolgáinak végtelen sora.
1931 és 1934 között a Sztálin-irányította kormány jócskán kihasználta a hosszú, világos éjszakákat – akár 16-18 órákat is dolgoztatta a sztálini diktatúrában a nép ellenségének titulált rabokat, akiknek az volt a feladatuk, hogy kiássák a Fehér tenger és a Balti tenger közötti, 225 km hosszú, 70 méter szintkülönbségű csatornát – mindössze húsz hónap alatt.
Sztálin és a Szovjetunió ekkoriban az ipari forradalom lázában égett, s be akarták bizonyítani a Nyugatnak, hogy az CCCP is tud annyit, mint ők, sőt, még sokkal többet. Ehhez pedig a „legegyszerűbb” és legolcsóbb munkaerőt a tömegével elhurcolt foglyok biztosították. A Gulag-rendszer rabjainak egy részét a csatornaépítésre vezényelték. A csatorna lényege az volt, hogy lerövidítse az Arhangelszk-Európa távot 5000 kilométerről 800-ra.
Mivel Sztálin mindenen spórolt, ezért a legprimitívebb eszközök álltak csak rendelkezésre – konkrétan az emberek két keze és néhány ásó meg csákány. A fejadagokat egyre csökkentették, hogy az élelem is kevesebbe kerüljön, ám a napi terhelés és a munkaórák száma egyre csak nőtt.
Az eredmény az lett, hogy a csatornaépítésre kivezényelt nagyjából (legalább) 100 ezer fogolyból minden negyedik (más becslések szerint még ennél is többen) lelte halálát az erőltetett, és munkára tökéletesen alkalmatlan környezetben.
A legenda szerint azokat, akik az építkezés közben hunytak el, bebetonozták a csatorna falába…
A csatorna végül – az erőltetett munka miatt – négy hónappal a határidő előtt készült el. A szovjet hatalom az eredményt természetesen a nemzeti munkamorál legcsodálatosabb manifesztációjaként ünnepelte. Ám a munka minősége – természetszerűleg – rengeteg kívánnivalót hagyott maga után: a csatorna túl sekély lett: 5,4 méter helyett mindössze 3,5 méteres! Így aztán nem tölthette be azt a funkcióját, amelyről Sztálin álmodott – nem lett forgalmas vízi kereskedelmi útvonal.
Ahogy egy ma élő író megjegyezte: Az Északi Sarkkörön semmi sem olyan fehér és ártatlan, mint amilyennek látszik…
