Egy elkeseredett levél Kádár Jánoshoz

A levélre természetesen nem érkezett válasz, s az Oszlanszky család tagjainak 1963 márciusáig kellett várnia, hogy végre újra találkozzanak, immár Kanadában. Frank, azaz Ferenc levelét sok évtizeddel később unokája, Christopher Adam találta meg és adta közzé az Kanadai Hírlapban:

„Tudom, hogy helytelen egy Államfőt magánlevelekkel zaklatni, amiértis elsősorban bocsánatot kérek. Hogy mégis a levél megírására szántam el magam, erre végső kétségbeesésem kényszerít, családom, gyermekeim sorsa, jövője miatt.

Kanadában élő magyar származású családos ember vagyok, akinek családja az Óhazában maradt. Az 1956-os magyarországi események következtében hagytam el Hazámat. Nem azért, hogy családapai kötelességeim alól kivonjam magamat, hanem éppen azért, hogy innen támogassam őket, amíg Újhazám és Óhazám kormányai beleegyezésével Őket kihozhatom.

Sajnos ezideig ez nem sikerült, bár családom már régen megkapta a vízumot a kanadai kormánytól, de nem kap útlevelet a magyar hatóságtól. Feleségem útlevelét azzal utasította el az illetékes magyar hatóság, hogy “a gyerekek jövője itt van biztosítva és nem Kanadában, tehát az ő érdekük, hogy itthon maradjanak.” Most miután a 13 éves kislányom befejezte általános iskoláját, felsőbb iskolába szeretne menni, de a magyar hatóságok ezt megakadályozzák, sem technikumba, sem gimnáziumba nem veszik fel.

Ez azért van, mert engem – a gyermek apját – az Államvédelmi Hatóság 1954-ben államellenes szervezkedéssel letartoztatott és a bíróság 6-évre elítélt, egy zárt tárgyaláson, ahol a Bíró előre figyelmeztetett, hogy kérdéseire csak igennel és nemmel válaszolthatok és az “utolsó szó” jogán egy szót sem szólhattam.

Ebből az ítéletből két évet és három napot töltöttem le, amikoris a Forradalom hatására, szabályszerű szabadító levéllel, a Legfelsőbb Ügyészség a csolnoki szénbánya rabtáborából szabadlábra helyezett. Hazatérésem után feleségemmel nem gondoltunk arra, hogy az országot elhagyjuk, mert hiszen a rádió naponta többször garantálta, hogy a volt politikai elítélteket a kormány nem kívánja újra háborgatni, mert hiszen azok túlnyomó része túlkapásokból álltak.

Mi elhittük Kádár János Úr szavait. Sajnos ez az elahatározás és ígéret később változtatásokat szenvedett el és 1957 január 27-én megtudtam, hogy elfogató parancsot adtak ki ellenem.

Így hagytam el a következő napon az országot, természetesen csak egyedül, mert a határőrzés miatt nem kockáztathattam, hogy gyerekekkel jeges vizet átúszva meneküljek.

Most szabad legyen feltennem a kérdést: Miért büntetik meg az ártatlan gyermeket egész életére, az apa állítólagos bűneiért?

Azért írom, hogy “állítólagos,” mert ma sem érzem magam bűnösnek, dacára, hogy résztvettem egy ilyen elvi síkon folytatott szervezkedésben. A hatóságok által előtalált szervezkedési jegyzőkönyvnek elvi alapja, maga a következő szöveg volt: “Ha Magyarország jelenlegi rendszere, külső vagy belső hatás következtében felborul, szerény tehetségünk és kis tudásunkhoz képest, egy olyan irányzat hatalomra jutását kell segítenünk, mely visszavezeti a nemzetet egy tisztultabb eszméhez, a demokráciához.”

Tehát azért ítéltek el, mert 1949 és 1952 között bírálni mertem az akkori hibákat és az akkori irányzatot nem tartottam demokratikusnak. Ez volt tehát a bűnöm, amiért már hat éve elszakadtam családomtól. Ezért nevelkednek gyermekeim apai nevelés nélkül és ezért nem lehetnek gyermekeim orvosok, mérnökök vagy pedagógusok. Ezt nem lehet másnak nevezni, mint korunk modern elnyomásának.

Ma, az atomkorszakban, amikor a Nagyhatalmak a világűrben kísérleteznek, amikor a Hold meghódításán dolgoznak, senki nem veszi észre és nem hallgatja meg azt a parányi, de annál súlyosabb családi tragédiát.
Századunkban, amikor orvostudósok milliókat költenek, hogy az emberi gyógyítást tökéletesítsék, ezzel egyidőben, politikusok családokat őrületbe kergetnek, mert az emberek által átjelölt államhatárt nem lehet átlépni.

Minden emberi romlottság dacára sem tudom elképzelni, hogy ezen az állapoton ne lehessen segíteni.
Nem tudok családomról lemondani és még van bennünk egy szikrája a reménynek, hogy találunk valakit ebben a romlott világban, akiben feltámad az emberi és szülői érzés és segítségünkre lesz.

Segítségünkre lesz, mielőtt gyermekeim nevelését nem késő apai kezekbe venni.

Mivel nem vagyok jártas az írás magasabb tudományában, így egyszerű szavakkal, de annál több érzéssel és reménykedve kérem a Világ Hatalmait, hogy segítsenek.

Frank Oszlanszky
1256 Nelson St.
Vancouver, BC
Canada
Vancouver, June 9, 1961”

Frank Oszlanszky 1975-ben halt meg Kanadában. Disszidálása után többé sosem látogatott haza Magyarországra. Ő egyike volt azoknak, akik a forradalom után végleg elbúcsúztak szülőföldjüktől, és új hazát választottak maguknak, köszönhetően azoknak a megaláztatásoknak és szenvedéseknek, amelyeket a Rákosi-korszak, a forradalmat követő megtorlás és a Kádár-korszak tartogatott számukra.

Forrás: Kanadai Hírlap