Egy érthetetlen halál margójára
Március vége volt. A nappalokban már érezni lehetett azt a tomboló visszafojtottságot, ami annyira a tavasz sajátja: az érzés, hogy mindjárt robban a természet, hogy meleg lesz és világos. Öröm volt a szívemben. Aztán megszólalt a telefon. És minden sötét lett, érthetetlen és zavaros. „András meghalt”– mondta egy barátnőm a vonal másik végén. „Senki sem érti, de meghalt.”
Lehetetlennek tűnt. Tegnap még beszéltünk. Vidám volt, viccelődött, mindenkihez volt egy jó szava. Amikor kijött a kis műhelyből, amit működtetett, még mondta is, hogy mennyire erősnek érzi magát, milyen jót tesz a tavasz minden sejtjének. Tudtuk róla, hogy beteg. De azt a testvérén kívül senki nem sejtette, hogy mennyire.
Aztán szombat este rosszul lett. Éppen egyedül volt a lakásban. Pillanatok alatt meghalt Tüdőembólia, mondta a mentős András barátnőjének, aki már későn ért haza, nem tudott rajta segíteni. Később derült ki, hogy hónapok óta szörnyű állapotban volt. Sokszor órákig őrjöngött a fájdalomtól. Csak akkor mutatkozott emberek között, ha épp jobban lett, így nem derült ki, mekkora a baj.
András nem lélegzett többé. És a város sem. Mindenki döbbent kábulatban élt a következő napokban-hetekben. Emberek indultak el a műhely felé, a háza felé, hogy aztán összeszorult szívvel megálljanak – de hiszen nincs többé. Van, akinél a halált el lehet fogadni. Andrásnál nem lehetett. Fiatal volt, negyvenhat éves, erős, a város szíve-lelke. Bárki is tért be hozzá a műhelybe, mindenkit leültetett, teával kínált és elbeszélgetett vele az élet dolgairól. Ha kellett, tanácsot adott, ha pedig arra volt szükség, hallgatott. Olvasta a Bibliát, a Koránt, Buddha tanait. Számára Isten valóban egyetemes volt, nem pedig egy adott felekezet által kisajátított, „egyetlen lehetséges út.” Keresztény volt, muzulmán és buddhista.
Katolikus temetést kapott. A temető feketéllett az emberektől. Sok százan álltuk körül a sírt. És még mindig abban reménykedtünk: András egyszer csak besétál, a vállunkra teszi a kezét, és azt mondja: „Tévedés volt. Nem haltam meg.” De nem tette.
Mindez négy és fél éve történt. A műhelyt más vezeti. Az autóját megvették. A házában más lakik. És mégis… a legtöbben ma sem érezzük őt halottnak. A teste nincs itt, nem fog vidáman szembebiklizni velünk az utcán, nem találjuk őt ott a műhellyel szemben lévő cukrászdában kávéval a kezében, és mégsem érezzük, hogy meghalt. Valahogy itt él mindannyiunkban okos mondataival, kedves mosolyával, kiapadhatatlan adni akarásával, szeretetével, egész lényével.
Ilyenkor, halottak napján neki is gyújtunk gyertyát otthon, az ablakban és kint a temetőben. Így vigasztaljuk saját magunkat. Így emlékezünk rá. Pedig nincs szüksége rá, mert – Szabó Magda szavaival élve – a fényt nem lehet megvilágítani.
