Egy gyermektelen nő fájdalma
Kilenc évvel ezelőtt a férjemmel a templomban ültünk anyák napján. Néhányan csöpögős verseket olvastak, a lelkész pedig Szűz Máriáról, Jézus édesanyjáról beszélt. Az istentisztelet után a templomból kilépve minden nő kapott egy-egy szál rózsát anyák napja alkalmából. Ám számomra minden volt, csak ajándék nem. Noha a rózsa töviseit gondosan eltávolították, én mégis fájdalmat éreztem.
Sok-sok hónapon át ültem különböző női csoportokban, mert nemrég költöztünk új városba, és igyekeztem barátságokat kialakítani. A beszélgetések azonban előbb-utóbb mindig az anyaságra terelődtek, szülési tervekre, a várandósságra, oltásokra, fegyelmezésre, bilire szoktatásra. Nem tudtam hozzászólni ezekhez a témákhoz. A méhem üres volt, ahogy a szívem is.
Nagyon sok meghívást kaptam új barátnőimtől: megünnepeltük, ha valamelyikük várandós lett, ha kiderült a baba neme, ha a gyerekeiknek szülinapja volt Az egyik nő kiposztolta a Facebookra az ultrahangos képet, amelyből kiderült, hogy ikreket vár. A fotó beleégett a lelkembe, folyamatosan arra emlékeztetve, hogy nekem nincs gyermekem.
Úgy éreztem, akárhová nézek, mindenhol kisbabába ütközöm. Egyetlen lépést sem tehettem anélkül, hogy ne jött volna szembe legalább egy gyönyörű, boldog kisgyerek.
Még álmomban sem tudtam megszabadulni a kínzó gondolattól, hogy nem vagyok anya. Folyamatosan jeleket kerestem, amelyek megmutatják, hogy hamarosan nálunk is beköszönt a gyermekáldás. Egy reggel sétálni indultam, és találtam három ragyogó sárga virágot, amelyek az aszfalt repedéséből nőttek ki. Biztos voltam benne, hogy a virágok a férjemet, engem és a születendő gyermekünket szimbolizálják.
Néha mániákus voltam – azt követeltem a férjemtől, hogy vásároljunk bútorokat a leendő gyerekszobába, vagy válasszunk nevet a gyerekünknek Más napokon teljesen tompának éreztem magam, aztán újra és újra nekiveselkedtem, hogy „élvezzem” gyermektelenségünkből fakadó szabadságunkat: hogy hetekig utazgathatunk, hogy hétvégén addig alszunk, ameddig akarunk, hogy éjjel sokáig nézhetjük a tévét…
Egy napos novemberi délutánon a férjemmel épp a konyhát festettük ki, ami annak a projektnek a része volt, hogy mindent megteszünk, hogy eltereljük gondolatainkat a babáról. Nevettünk, énekeltünk, jól éreztük magunkat. Már majdnem befejeztük a munkát, amikor a férjemnek megcsörrent a telefonja. A képernyőn egy ismeretlen szám látszott. A férjem kíváncsian vette fel, aztán egy pillanat alatt megváltozott az arca: átadta nekem a telefont. A vonal túloldalán az örökbefogadó ügynökség volt. És elhangzott az oly régen várt mondat: vár ránk egy kisbaba.
A következő napokból csak egy-egy villanásnyi emlék maradt meg. Az őrült pakolás. A gyakori telefonhívások. A terjedelmes emailek. Hogy sem enni, sem aludni nem tudunk az izgalomtól.
Amikor először találkoztunk a kislányunkkal, a szomorúság, hogy olyan sokat kellett rá várnom, egy pillanat alatt eltűnt. A lányunk hatalmas, csokoládébarna szemei és göndör fekete haja, bársonyos bőre minden korábbi nehézséget elfeledtetett velünk. Egyszer csak család lettünk, és csak mi hárman számítottunk.
Mégis, anyák napján gyakran eszembe jut az az idő, amikor elszigetelve éreztem magam, dühös voltam és féltékeny más nőkre.
Ha te is ilyen helyzetben vagy, akkor látlak téged, ismerlek téged és drukkolok neked! Nem tudom mikor és hogyan, de az anyaságod közeleg! Csak tart még ki egy kicsit! Tudom, hogy a ma nagyon, nagyon nehéz, és a holnap sem lehet könnyebb, de előbb-utóbb te is anya leszel!
