Egyedül hazafelé – svábok a gulágon 3. rész

Egy katonaruhába öltözött nő hosszasan magyarázta nekik, hogy ha jót akarnak maguknak, akkor ne beszéljenek arról, ami velük történt. Ha mégis úgy érzik, hogy beszélniük kell, akkor csak jót mondjanak, különben ők is a családjuk is komoly bajba kerülhetnek.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
baj
2016. december 10. Családháló

Fiatal férfiak a gulágon

Ádám Ilonka halála után nagyon összetört. Úgy érezte, hogy az egyetlen dologban, amit valóba feladata lett volna, tudniillik, hogy vigyáz Ilonkára, kudarcot vallott… Egészen üresnek érezte magát, mintha hiányzott volna belőle egy darabka. Nem tudta elképzelni, hogyan állhat a szülei elé, arra gondolt, talán nem is akarják majd viszontlátni.

Az egyik brigádtársa tartotta benne a lelket. Jóval idősebb volt Ádámnál, kicsit úgy is érezte, hogy mintha apja helyett apja lenne. Minden nap újra fel kellett kelni, elindulni, aztán csak robotolni, amíg vége lesz a napnak. Miska bácsi minden nap vele volt, vigasztalta, húzta maga után. Így éltek túl, egyik napot a másik után.

A haza vezető út

Teltek a hetek, hónapok, míg egy újabb vizsgálat alkalmával a bizottság Ádámot is munkára alkalmatlannak nyilvánította, és felírták a hazautazók listájára. A búcsúzás sokféle érzelmet mozgatott meg. Ádám haza akart menni, mégis fájt a szíve az itt maradókért, rokonokért, barátokért. És persze azt is tudta, Ilonka örökre itt marad.

1946. szeptember 8-án újra rájuk zárták a vagonajtót, és megindult az utazás hazafelé. Szeptember 24-én érkeztek Foksányba, ahol egy újabb lágerbe kerültek. Itt 8-10 ezer hadifogoly volt már összegyűjtve, Ádám legnagyobb meglepetésére németek, franciák, amerikaiak is voltak rabtársai között – itt látott először négereket is. A táborban aztán barakkokban helyezték el őket. A barakkok parancsnokai német tisztek voltak.

A táborban tífuszjárvány volt, ami a korábbi időszakban már 20-25 ezer fogoly életébe került. Ezért nem kaptak vizet, hanem naponta 5-6 dl feketekávét, és naponta kétszer sárgaborsóból készült levest vagy főzeléket.

Négy nappal az érkezésük után fürdőbe kísérték őket, majd újabb orvosi vizsgálat következett. Ádám nem vallotta be, hogy hasmenése van. Igaza volt: aki szólt, azokat kivették a sorból, és elkülönítették. Ádám viszont a többiekkel együtt tovább utazhatott. Kikísérték őket a vasútállomásra, majd újra útra keltek.

Az első élmény, ami már az otthonhoz közeledést jelentette, a Brassó előtti állomáson kiosztott köménymagos leves volt, amihez egy karéj friss fehérkenyeret is adtak. Két éve nem ettek ilyen jót. Innentől kezdve már minden magyar lakta településen osztottak valami olyan ennivalót, ami az éhezés után tápláló volt a számukra.

Gulágról szabadult fogoly csizmája

Gulágról szabadult fogoly csizmája

Térdre borultak és megcsókolták a földet

1946. október 2-án hajnalban átlépték a határt Biharkeresztesnél. A vonat nem állt meg csak nagyon lassan haladt át az állomáson. A peronon pedig egy zenekar a Himnuszt játszotta. A bezárt vagonajtók mögött az emberek sírva ölelkeztek össze, de ez már nem az a kétségbeesett sírás volt, mint mikor kifelé mentek. Már tudtak mindent, és nagyon fájt a sok rettenetes dolog, amin keresztül mentek. De újra éledt a remény, hogy talán mégis tartogat még számukra is valami jót az élet.

Mikor Berettyóújfaluban megállt a vonat és kinyitották az ajtókat, Ádám hallotta, hogy valaki a nevét kiáltozza. Kinézett a vonatból és megismerte a bátyja egyik barátját, Hajdú Sándort, aki már egy éve az állomáson szolgált és minden vonaton kereste Ádámot és Ilonkát. Ilonka halálának hírére Sándor is sírni kezdett. Ádám nagyon kérte Sándort, hogy táviratozzon a szüleiknek, mert Ő nem mer úgy hazamenni, hogy neki kelljen elmondani a szülőknek a szomorú hírt. Ádámnak gyorsan vissza kellett szállnia a vonatra, Sándor pedig megígérte, hogy elküldi a táviratot.

A következő megálló Debrecenben volt, ahol végre kiszállhattak. Nagy élmény volt számára, hogy mikor leszálltak a vonatról, sokan térdre borultak, és megcsókolták a magyar földet. Több ezer ember fogadta a szerelvényt, mindenki kiáltozva kereste a hozzátartozóit, de az orosz kísérők senkit nem engedtek a foglyok közelébe.

Sorba állították őket, és kísérettel mentek be a laktanyába. Itt először egy katonaruhába öltözött nő hosszasan magyarázta nekik, hogy ha jót akarnak maguknak, akkor ne beszéljenek arról, ami velük történt. Ha mégis úgy érzik, hogy beszélniük kell, akkor csak jót mondjanak, különben ők is a családjuk is komoly bajba kerülhetnek.

Miután így kiokosították őket újabb egészségügyi vizsgálat következett, itt Ádám már bemerte vallani, hogy napok óta hasmenése van. Gyors vizsgálat után kiderült, hogy még nem tífusz. Kapott egy injekciót, meg egy marék gyógyszert. Az orvos figyelmeztette, hogy vizet csak forralva ihat, és otthon mindenképpen újra menjen vizsgálatra.

A tortúra végén megkapták a két évi munkájuk bérét: 5 forintot, meg egy igazolást, hogy nem fertőzőek, és nem tetvesek. Most már mehettek Isten hírével, mindenki amerre akart.

Fiatal férfiak a gulágon

Fiatal férfiak a gulágon

Most már tényleg haza

Az utcán vette csak észre Ádám, hogy mennyire siralmasan nézhet ki, az emberek arcáról egyszerre lehetett, szánalmat, félelmet, elborzadást leolvasni. Nem csoda, hiszen ekkora már csak 40 kiló volt, egy orosz katonanadrágba, egypár szakadt bakancsba – aminek az egyik talpát spárgával kötötte fel, mert már félig leszakadt – egy gimnasztyorkába, meg egy ócska pufajkába, kopaszon. A kezében egy festetlen fadoboz volt, amit még kint cserélt egy fél kiló kenyérért.

Mivel a laktanyából evés nélkül, csak azzal az 5 forinttal bocsájtották el, elindult, hogy ennivalót vegyen magának. Egy jólöltözött urat kérdezett meg, hogy ennyi pénzért hol kaphat enni. A férfi ránézett az 5 forintra, a zsebébe nyúlt és mellé tett még 10 forintot. „menjen be abba utcába, ott van egy kifőzde”, mutatta az irányt.

Ádámot nagyon kedvesen fogadta egy idősebb házaspár, ők működtették a kifőzdét. Az asszony mindjárt tudta, hogy mit szabad ennie annak, aki ilyen okáig éhezett: tört krumplit hozott egy kis szelet sovány marhahússal, és egy szelet csodás fehérkenyérrel. Tányér, villa, kés, szalvéta… Ettől Ádám végre újra embernek érezte magát. A lakoma vége 1 dl vörösbor volt. Mikor fizetni szeretett volna a néni megsimogatta a fejét: „te kis csacsi nem gondolod, hogy pénzt fogadok el ezért. A két fiam és a vejem még kint vannak valahol. Katonának vitték el őket, de már 3 éve semmit sem tudunk róluk.” Nagy szeretetben búcsúzkodtak egymástól. A közös baj, szomorúság közeli hozzátartozókká tette őket.

Gyomára végül 1946.október 4-én délelőtt érkezett, az állomáson nem várta senki. Kicsit rosszul is érezte magát, hogy nem jöttek elé, de elindult haza. Félt tőle, hogy mi van, ha megkapták a szülei a táviratot és azért nem jönnek elé. De mi van akkor, ha nem kapták meg és mégis neki kell majd elmondania, hogy nem tudott vigyázni Ilonkára? Kétségek között tépelődve baktatott hazafelé. Mikor belépett a kapunk, édesapja éppen a kútra indult vízért. Csak kiesett a vödör a kezéből, szaladt Ádám elé, zokogva ölelte a fiát, és azt mondta: „Drága Adi fiam, csakhogy valamelyikőtök már hazajött!…”

A nagy hangoskodásra előjött Ádám édesanyja is. Most már hárman kapaszkodtak össze és csak sírtak, hosszan, szavak nélkül. Később derült ki, hogy a délutáni vonattal várták, ahhoz készültek kimenni.

Ádám szülei két gyereket vesztettek el a második világháború poklában: Ádám bátyja a fronton esett el, Ilonka az orosz fogságot nem élte túl.

Nem oda ment vissza, ahonnan eljött

Egy hónapig tartó diéta után lehetett csak bekapcsolódni a család étrendjébe, lassan kezdett erősödni, felvette a kapcsolatot a régi ismerősökkel, barátokkal. Nagyon fájt neki, hogy senki nem kérdezte meg, hogy hol volt, mi történt vele. Sokáig gondolkozott, hogy mi lehetet az oka. Mikor elvitték otthonról, az emberek még foglalkoztak egymással, érdeklődtek egymás iránt. Két évvel később senki meg nem kérdezte, mi volt vele, ott a nagy messzeségben.

Azt kellett látnia, hogy az alatt a két év alatt az emberek annyit féltek itthon, az új rendszer annyi rémséget hozott az életükbe, hogy megtanultak titkolózni: a szomszédok bizalmatlanok, bezárkózóak lettek egymással. Ádám számkivetettként élte meg hazatérését. Összesúgtak mögötte a faluban, ha a pártirodán leadott önéletrajzba beírta az orosz fogságot, rászóltak, hogy ezzel ne dicsekedjen, biztosan fasiszta volt, azért vitték el.

Megfontolandó Ádám gondolata: „Semmi bűnünk nem volt. Ha annyi fasiszta lett volna, amennyit ezzel a váddal innen elvittek, soha nem lett volna kommunizmus Magyarországon.”

 

Forrás: Szebeni Ilona: Haza fogunk menni; Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-1949 (Debrecen 1993)