Hogyan lesz egy papnövendékből „kórboncnok”? – Kölley György története 3. rész

A pokolba vezető út

Nem sokáig maradtak Sopronkőhidán, egy 1900 fős szállítmány indult egy reggel Lembergbe. Az itteni nagy gyűjtő és elosztó helyen a köztörvényes bűnözőket a politikaiakkal együtt tartották – mindenféle nyelven beszélő népek kerültek egy tető alá.

A köztörvényesek hamar megtalálták a módját, hogy – az őrökkel összefogva – hogyan keserítsék meg az életüket. A gyakorlatilag védtelen politikai foglyok egyik holmijukat a másik után veszítették el. Csizmák, kabátok, mindennemű meleg holmi lekerült róluk. Semmit nem tudtak tenni ellene, törvény nem védte őket, a „rablók” – ahogy errefelé nevezték őket – pedig létszámban és fizikai erőben is sokkal felettük álltak.

Így érkezett el a bevagonírozás ideje. A szállító eszköz a már jól ismert marhavagon egy átalakított változata. A vagon belső terét két emeletre osztották, a felső és az alsó részt egy vaslépcső kötötte össze. A bejárathoz dróthálót szereltek így nehezítve meg a szökést. Kincstári tartozék volt még egy szenes kályha, amire a 100-150 kilométerenkénti megállók alkalmával az őr egy kisdarab faszenet dobott, így az éppen nem aludt ki. A vonat aljába volt még egy lyuk is vájva, ahol a szükségüket végezhették.

Első hallásra akár majdnem elviselhetőnek is tűnhet, de ekkor a hőmérő higanyszála már állandóa -10 fok körül mozgott, a kályha nem nyújtott enyhülést a hideg ellen. Mondhatnánk, hogy a 150 bent lévő ember bemelegítette a vagont, de az alsó deszkák csak ott nem voltak jegesek ahol ült valaki. Merthogy felállni nem lehetett a vagonokban, 3 héten keresztül, felhúzott térdekkel ültek szorosan egymás mellett. Naponta kétszer kaptak levest, vagy sóshalat kenyérrel, de ezzel vigyázni kellett, mert vizet nem kaptak hozzá.

A három hetes út alatt a 150 emberből nagyjából 100-130 érkezett meg a végállomásra. A halottakat a kijárathoz kellett tolni, és a megállóknál a katonák ledobálták őket a sínek mellé. Ilyen utazás után nagyon rossz állapotban érkeztek meg Medvezsugorszkba, Finn-Kareliába. A transzport létszáma már csak 800 fő volt.

Nemzetközi cserkésztestvériség a Gulágon

Az elhelyezés egy a finn háborúborúból megmaradt, lerobbant repülőgép hangár volt. Az egyetlen, aminek örülni lehetett, hogy tető van a fejük felett. A rabokat megérkezésük pillanatától munkára fogták, mert a hangárt lakhatóvá kellet tenni. Hatalmas farönköket mozgattak kézi erővel, majd szánokon húzták be a tábor területére.

Gyurkáról már első nap kiderült, hogy semmilyen fizikai munkára nem alkalmas. Testét nyílt sebek borították, a skorbut előrehaladott fázisa látszott minden porcikáján. A második napon kapott vattakabát és nadrág sokat javított a közérzetén, de a remény egy orvos, egy litván fiatalember képében érkezett.

Mikor Gyurkától az ítélet oka után érdeklődött Gyurka csak annyit mondott: cserkészet. Az orvos szeme fölcsillant: „Én is cserkész voltam!” Majd kis gondolkodás után még azt mondta: „Majd én segítek rajtad!” És valóban, Gyurka másnap kórházba került, csukamáj olajat kapott és néhány ampulla C vitamint. Az állapota javulni kezdett. Az orvos viszont nem akarta elengedni, féltette az életé a nehéz munkától, ezért átírták a fogolykartonját: immár nem papnövendék, hanem orvostanhallgató. Így már lehetőség volt ara, hogy a kórházban maradjon.

A feladata nem volt valami felemelő: a nem régen továbbszállított boncmester helyére került. A Gulág lágereiben hivatalosan csak „otthon szerzett” betegségekben lehetett meghalni, amiket „hiába ápoltak gondosan a lágerkórházban”, azok mégis „végzetes kimenetelűvé váltak”. Így a boncmesternek nem maradt más dolga, mint a halottakat felvágni, majd összevarrni, végül a kartonokat a fent már említett szöveggel kitölteni. Az utolsó sorba még beírhatta: tbc, skorbut, gyomorbaj, szívbaj. A tábori őrség pedig a kapunál még egyszer ellenőrizte az elszállítandó, összevarrt hullákat: egy hosszú tűvel a szívükbe szúrt, hogy biztosan halottak legyenek.

Gyurka 5 évet töltött ebben a táborban. Megérkezésekor 210 magyar volt itt, mikor tovább szállították, már csak hárman éltek.

Az első hírek hazafelé csak évek múlva indulhattak el, egy haldokló kárpátaljai bácsi segítségével. A kárpátaljaiaknak szovjet állampolgárként lehetőségük nyílt, hogy levelezzenek az otthoniakkal. Gyurka a bácsi kérésére levelet küldött a feleségének. Ebben a levélben írt saját magáról is. Az asszony az üzenetet továbbította a Magyarországon dolgozó fiának, aki értesítette Gyurka édesanyját. Innen pedig elérkezett a hír Shvoy püspök atyához is, a cserkészek egyik „alapemberéhez”.

ezernegyes.hu/gulag

Gyurka következő lágerállomása Potyma volt. Először nagyon félt az áthelyezéstől, de hamar kiderült, hogy az előző lágerorvos üzenetet küldött az ottani litvánoknak, így Gyurka most is jó kezekbe került. A közelben egy rádió dobozokat készítő gyár üzemelt. Azt mondták évi 10 millió készüléket kellett volna gyártani. Ezek elkészítéséhez a foglyok egy része is hozzátette a magáét. Gyurka hamar megtanulta, mit kell egy minőség ellenőrnek tudnia. Innentől kezdve már szabad mozgása volt a gyáron belül, könnyebb volt kapcsolatot tartania a többi elítélttel.

Nagy Imre listája

Az 1953-as év az egész Gulág életében fordulat jelentett, Sztálin halálával enyhülés jött a foglyok életében. Az őrök elvesztették magabiztosságukat, kevesebben lettek, sőt egy idő után köszönni kezdetek a foglyoknak. Egy nap az egyik őr szólt Gyurkának, hogy a parancsnok hívatja.

Részeg, dühös ember fogadta az irodában. Ordítva közölte, hogy Gyurka szabadul, hazamegy. Ilyen még nem történt mióta Ő itt van, nem is érti, hogy mi oka lehet a szovjet hatóságoknak, hogy a fasisztákat hazaengedik. Gyurka nem fűzött hozzá semmilyen megjegyzést, inkább arra próbált figyelni, hogy az ott maradó kárpátaljai elítélteket, még utoljára jobb helyzetbe hozza. Két nap múlva egy őr jött Gyurkáért, bilincset rakott a kezére és nemsokára már robogott  is vele a vonat Moszkva felé.

Már itthon derült ki, hogy Gyurka és még 247 fogoly a magyar kormány kifejezett kérésére került haza. Sztálin halála után Nagy Imre kérelmet küldött Malenkovhoz –Sztálin utódához – hogy a listán szereplő magyar foglyokat engedjék haza. És hogy Gyurka hogyan került a listára? Shvoy püspök atya nem csak Gyurkának volt jótevője, de Nagy Imrének is tanítója. Mikor Shvoy atya tudomást szerzett arról, hogy lesz egy lista, külön és személyesen kérte Gyurka nevének felvételét a listára.

A hazatérés öröme és keserűsége

Hazafelé ismét Lembergen keresztül vezetett az út. A gyűjtőállomáson az ott töltött néhány hét alatt összevárták a minden honnan érkező magyar foglyokat. Sokkal jobb ellátást kaptak, így mire újra vonatra ültették őket, már a kinézetük is sokkal emberibb volt.

Búcsúzóul egy orosz táborok csinos kis beszédet tartott arról, hogy tévedések minden háborúban vannak, Gyurkáék örüljenek, hogy az Ő esetükben ezt a tévedést, még orvosolni lehet. Az elítéltek csak egymása néztek és tudták, hogy ha haza akarnak jutni, akkor jobb, ha semmit nem reagálnak az elhangzottakra.

A magyar állam részéről egy ávós különítmény fogadta a magyar határon átgördülő vonatot. A foglyokat kiszállították, és az egész transzportot gumibottal végigverték. Beszéd persze itt is elhangzott, az egyik tiszt ordítozva közölte velük: az ávó nem felejt, rajtuk tartják a szemüket, és csak egy pisszenés és már mehetnek is vissza oda ahonnan jöttek.

Gyurkát Budapesten a szülei és a húgai várták a vonatnál. Nyolc év után ölelhették magukhoz a szeretett fiút. Gyurka édesanyja soha nem hitte, hogy a fia Szibériában fog elpusztulni. Mikor a barátnői évekig tartó várakozás után arra kezdték biztatni, hogy számoljon le a reménnyel, hiszen a fia már biztosan nem él, Ő csak annyit mondott: „Én tudom, hogy Gyurka él, és hogy haza is fog jönni.”

Igaza lett.

Előzmények ITT és ITT!

Forrás: Kölley György : Értetek és miattatok (Eötvös Kiadó 1989)
Nyitókép: tiszta-lap.hu