Két nővér menekülése – Takács Kati és Márta története

“Én kilenc, Kati húgom nyolc éves volt. 1956 október 23-án épp a házi feladatunkat írtuk. Amikor édesanyánk megérkezett a munkából, nagyon izgatott volt, és szólt nagyapánknak, aki vigyázott ránk, hogy kapcsolja be a rádiót. Mesélt nekünk a tüntetésről és a budai oldalon történtekről. Anyánk a Dorottya utcában dolgozott, és kollégáival együtt felmentek az egyik magas épület tetejére, hogy láthassák a Műegyetem hallgatóit, amint hazafias dalokat énekelve és a magyar zászlót lobogtatva mennek az utcán. A Bem szobor felé tartottak, hogy leróják tiszteletüket a lengyelországi tüntetések előtt.

Édesapám is hazajött a hivatalból és Édesanyám megpróbálta elmagyarázni neki, hogy valami nagyon fontos történik a városban. Apám lenyugtatta őt, és azt mondta: „Vacsorázzunk meg, aztán menjünk el a Madách Színházba. Amikor az előadás elkezdődött, érezni lehetett a tömegben az izgatottságot, de senki nem tudta igazán, mi is történik a város másik felén. Egy órája nézhettük a darabot, amikor távoli lövésekre lettünk figyelmesek. A darabot leállították és Bárdi György színész kijött a színpadra és elszavalta Ady egyik híres versét. Ez meglepetés volt számunkra, és biztosan nem alkotta a színdarab részét. Hazaküldtek minket. Az utcákon az emberek azt kiabálták: „Forradalom van! Menjünk a Bródy Sándor utcába, foglaljuk el a rádió épületét, és jelentsük be az országnak és az egész világnak, hogy kitört a forradalom!”

(…)

A szabadság néhány napja alatt meglátogattuk szüleimmel özvegy nagynénémet és  két fiát. Át kellett kelnünk a Köztársaság téren, ahol az ÁVO főhadiszállása volt. Itt lövetett az ÁVO az ártatlan emberek tömegébe. Miután a forradalmárok elfoglalták a főhadiszállást, olyan dühösek voltak az ÁVO-sokra, hogy néhányukat fejjel lefelé felakasztották a környező fákra. Ahogy átmentünk a téren, láttuk ezeknek az eseményeknek a nyomait. A mai napig emlékszem a fákról lógó ÁVO-sokra és a földön fekvő forradalmárok holttesteire, amelyeket virágok borítottak és gyertyák vettek körül. Emlékszem a betört kirakatokra, amelyekbe papírdobozokat helyeztek el, hogy oda gyűjthessük adományainkat a halottak családjainak. Soha senki egy forintot sem emelt ki ezekből a dobozokból!

(…)

Ahogy a napok teltek, úgy vált semmivé a remény és a lelkesedés. Emlékszem szüleim, rokonaink, barátaink reményvesztett, szomorú arcára. November 4-én Nagy Imre miniszterelnök még egyszer, utoljára kért segítséget a nyugati világtól. De az nem érkezett meg Mind tudtuk, hogy itt a vég, és most következik a bosszúállás ideje.

(.)

Rengeteg szovjet tank érkezett az országba. Szétlőtték a várost, miközben a repülők bombáztak minket. Állandóan le kellett mennünk a pincébe, ahol élelmet, takarókat és matracokat halmoztunk fel. A kommunista vezetők elkezdték letartóztatni a forradalom magas rangú vezetőit, Maléter Pált, Nagy Imrét, stb. Listák készültek mindenhol és mindenkiről. 1957 januárjában a kommunista párt értesítette apámat, hogy ő is rajta van a listán. Ez azt jelentette, hogy a kommunisták ki fogják őt kérdezni arról, mit csinált a forradalom napjaiban, és le is tartóztathatják.

(…)

A tény, hogy apám neve szerepelt a forradalommal szimpatizálók listáján arra kényszerítette a szüleimet, hogy velünk együtt elhagyják az országot. Ekkorra a kormány már rendkívül szigorú intézkedéseket hozott a menekültáradat megállítását illetően. 1956 novemberében és decemberében sokezer magyar hagyta el az országot viszonylag akadály nélkül. 1957 januárjára és februárjára a helyzet nagyon sokat romlott: ha valakit elkaptak a határon, akár 10 év börtönt is kaphatott érte. Ugyanez várt arra is, akiről kiderült, hogy segített másoknak disszidálni. Nagynéném azt mondta, ha megtudja, hogy szökni próbálunk, ő maga fog minket feljelenteni…

Egy napon egy távoli szombathelyi rokonunk kopogtatott az ajtónkon. Magával hozta nagybátyám hamis személyi okmányait. Mint elmondta, a nagybátyám kisfia tüdőgyulladást kapott, így most nem indulhatnak el a határ felé, ezért felajánlotta a szüleimnek, hogy használják ők a bátyám papírjait. A szüleim ezt váratlan áldásnak vették és azonnal beleegyeztek. Az események ettől kezdve felgyorsultak. 24 órán belül rokonunk mindannyiunk hamis papírjait elhozta. Szüleim szabadságot vettek ki a munkahelyükön, és anélkül, hogy nagymamámon kívül bárkinek is elmondták volna, összecsomagolták holminkat és elindultunk a Keleti Pályaudvarra. Nem értettük, miért sír annyira a nagymamánk. Anyánk mondta neki, hogy hagyja abba, felhívja magunkra a figyelmet, de ő képtelen volt abbahagyni, mert nem bírta elviselni a tudatot, hogy többé nem fog minket viszontlátni.

(…)

Éjfél után érkeztünk meg Szombathelyre, ahol egy rokonunknál töltöttük az éjszakát. Másnap találkoztunk vezetőnkkel, egy postással, akihez nem volt szabad hozzászólnunk. A terv az volt, hogy felszállunk a vonatra, és azt mondjuk a katonáknak, hogy egy temetésre megyünk. Úgy ültünk, hogy jól lássuk a vezetőnket. Amikor ő leszállt egy állomáson, mi is leszálltunk vele. Ám amikor meglátta, hogy minden tele van rendőrrel és katonával, megijedt és eltűnt. Apámnak gyorsan kellett döntenie, hiszen nem volt szabad felhívni magunkra a figyelmet. Észrevett egy táblát, amin az állt, hogy hat kilométerre van egy falu. Elindultunk hát arra. Amikor egy hídon keltünk át, két katona ugrott elénk. Apám elmondta, hogy a faluba megyünk temetésre, a gyerekek fáradtak, szeretnénk minél hamarabb odaérni. Elengedtek minket.

Az éjszakát egy erdőben töltöttük, majd reggel visszagyalogoltunk az állomásra és vonattal visszamentünk Szombathelyre. A rokonaink szinte sokkot kaptak, amikor megláttak minket, mert a „vezetőnk” azt mondta nekik, hogy elfogtak a rendőrök. Felmerült, hogy nem próbáljuk meg újra a szökést, mivel időközben a határt lezárták, a Vasfüggöny felépült. A környező falvak tele voltak szovjet tankokkal és katonákkal, az ellenőrzés pedig sokkal szigorúbb lett, mint korábban.

Ám rokonaink rábeszéltek a szökésre. Másnap újra útnak indultunk. Új vezetőnkkel Egyházasrádócon találkoztunk, aki egy kis házba vezetett minket. Innen egy parasztfiú vezetett tovább Kisköledre, egy határmenti faluba. Február 17-e vot. Az eső úgy esett, mintha dézsából öntenék. A fiú nem az úton, hanem a földeken keresztül vezetett minket. A sár a térdünkig ért, alig tudtunk haladni. Anyánk elvesztette egyik cipőjét. Vagy két órán át mentünk így, keservesen a sötétben, míg végre odaértünk a fiú szüleinek házához. Csuromvizesek voltunk, és nagyon fáradtak, de mindössze egyórányi alvás után már jött is értünk egy magyar katona, aki a határhoz kísért minket. Azt mondta, ki kell használnunk a sötétséget, és hogy nincs holdfény. Visszavettük nedves ruháinkat. Apám vásárolt anyámnak egy pár csizmát, és ismét elindultunk. Apám az én kezemet fogta, anyám a húgomét, a katona pedig előttünk ment. A húgom a mai napig emlékszik rá, mennyire remegett édesanyánk keze. 6-7 kilométert gyalogoltunk így. Végül a katona kezet rázott apámmal és egy halvány fényre mutatott a távolban, amely már a legközelebbi osztrák faluból látszott. Apám odaadta a katonának az egyik mandzsettagombját, és arra kérte, juttassa el szombathelyi rokonainknak. Ez volt a titkos üzenet arról, hogy sikerült a szökésünk.”

Forrás: via

Fotók:  Fortepan