Levelek apától a Gulagról
„Mindegy, merre nézek vagy hogy mire gondolok, számomra minden homályosnak, ijesztőnek és reménytelennek tűnik, és csupán az otthonom és drága szeretteim emléke áll előttem élesen és tisztán, mint egy csillag, amely megvilágítja utamat.” – ezek Alekszej Vangengeim moszkvai professzor szavai, amelyeket valamikor a 30-as évek közepén írt egy levélben feleségének a Gulagról.
Vangengeim, aki a Szovjetunió meteorológiai szolgálatának alapítója volt, azért küldték kényszermunkára, majd végezték ki Sztálin egyik táborában, mert „meghamisította” az időjárás-előrejelzéseket, szabotálva ezzel a szovjet mezőgazdaságot. (!)
A fenti levelet – sok másikkal együtt a szibériai Tomszk városának Politikai Elnyomás Történelmének Múzeuma őrzi, s a „Levelek a papától” című kiállításon látható.
A legtöbb ilyen dokumentum rendkívül rossz minőségű papíron maradt fenn mikroszkopikus méretű betűkkel, hiszen a levélírók minél inkább ki akarták használni a papír felületét. Vangengeim levelei közül nagyon sokat címzett lánynak, Eleonorának, vagy ahogy becézte, Ellának, aki akkor kb. négy éves lehetett. A levelek mellé ajándékul lepréselt leveleket és madarakról vagy más állatokról készített rajzokat is küldött.
Míg Vangengeimtől kimondottan sok levél maradt fenn, az 1938-ban letartóztatott Nyikoláj Klyavintól csupán néhány, saját kézzel rajzolt képeslap, amelyeken meseszereplők láthatók, olyanok, mint a három kismalac vagy Piroska. Megdöbbentő, hogy egy, az éhhalál szélén álló ember hogyan tudott ilyen vidám, színes képeket rajzolni!
Boris Alekszejev is sok levelet küldött haza. Őt 1933-ban tartóztatták le, s öt évre ítélték Szibériában, ahol megismerkedett a feleségével és két lányuk született. 1940-ben Borist újra elfogták. Családja ekkor Tomszkba költözött, hogy közelebb legyenek hozzá. Kezdetben a férfi gyakran írt, ám felesége válaszai csak ritkán érték el őt, hiszen Borist állandóan más és más táborokba vitték. Boris felesége meghalt, mielőtt a férfi szabadult volna, lányait rokonok nevelték fel. Egyik lánya, Márta elmondta a kiállítás szervezőinek, hogy soha senki nem beszélt neki az apjáról, ő pedig félt kérdezősködni róla. Majdnem 60 éves volt már, amikor ő s testvére végre nyomra akadtak, amikor megtalálták édesanyjuknak küldött leveleit. Az egyikben ez olvasható: „Csókold meg Mártát helyettem és mondd el neki, hogy Papa mindig csak rá gondol!”
