Meghajlás a kamaszkor előtt
A lányom 13 éves. Éppen azon a határon van most, amikor sok dologban még kislány, másokban azonban érezhető benne az érettség, az a fajta nyíló bölcsesség, ami– a fájó és szép tapasztalatok mentén – megalapozza azt a most még csak vágyott és misztikus állapotot, amit felnőttségnek hívunk.
306025
Amikor valaki megtudja, hogy kamasz lányom van, mindjárt jön a sajnálkozó pillantás és a kérdés: „és hogy bírod”? Őszintén szólva élvezem. Azaz: együttérzek vele. Mert pontosan emlékszem rá, milyen viharok dúltak bennem ennyi idősen. Hogy milyen nehéz volt magabiztosnak tűnni, miközben belül csupa bizonytalanság voltam. Hogy mennyi energiát fektettem a határozottság imidzsébe, ami a külvilág számára nem lehetett túl meggyőző, tekintettel arra a végtelen mennyiségű tényezőre, amik miatt a nap 24 órájában szorongtam és féltem.
De a legerősebben arra emlékszem, hogy amikor anyukám megszidott, kivétel nélkül mindig azonnal szúrós sündisznóvá váltam, aki csak állt rettentő flegma és utálkozó arccal, összefont karral, és a világért sem lehetett belőle kihúzni egy szót sem.
Úgy tettem, mintha teljesen elítélném és 100 százalékig nekem lenne igazam, miközben belül kiabáltam: „de hát tényleg jogos, amit mond, én is dühös lennék a helyében, kérj már bocsánatot tőle!!” De ez nem ment sosem.
Úgyhogy most, amikor a kamaszlányom csinálja ugyanezt, nem leszek ideges, nem akadok ki, hanem nyugtázom: pontosan tudom, mi megy végbe a fejében, a lelkében. Néha leülök ilyenkor mellé (már amennyire ez egy szúrós sündisznó esetében kivitelezhető), és megkérdezem, hogy az történik-e most benne, amit gondolok? Ilyenkor dühös könnyekkel a szemében, összefont karral és keresztbe tett lábakkal némán bólint egyet. És akkor megölelem, aztán hagyom, hadd puffogja ki magát. Ez sokszor sokáig tart. De nem bánom. Tudom, hogy van annyi önkritikája, hogy tudja, mit rontott el. És azt is, hogy igyekszik változtatni. Ezt általában titokban az asztalomra csempészett, gyönyörűen (tintával!) megírt levélkékben adja tudtomra.
Ezen kívül mindig örülök annak is, ha ő másként gondolja mint én. Lehet, hogy egy adott helyzetben nekem van igazam, de jó érzés, hogy vannak saját gondolatai, véleménye, nézőpontja. Mert ilyenkor emlékeztet rá, hogy mindent érdemes időnként felülvizsgálni.
Egyszóval nagyon örülök a lányom kamaszodásának. Küzd önmagával, velem és a világgal, épp úgy, ahogy a bebábozódott pillangó is harcol, hogy kiszabaduljon bábjából és szabadon szárnyalhasson felnőttként, kiteljesedve. Ezt az utat neki kell végigjárnia, de tudja, hogy számíthat rám, ahogy én is rá.
