„Minek kellett ilyeneket hazahozni?”

Gazdálkodó családból származott, 15 gyerek közül ő volt az utolsó. Édesapja lótenyésztéssel foglalkozott, ebből élt a család. Édesapja azt mondta neki: „te leszel a legnagyobb öröm az életemben, mert te maradsz majd velem a legtovább”.

Beteges kisgyerek volt, gyakran volt probléma a tüdejével. Szekszárdra, később Budapestre került szanatóriumba, de igazán sose tudták meggyógyítani. Kezelések és az iskola között ingázva telt az élet, míg leérettségizett. Nagyon szeretett volna egészségügyi pályára menni, el is végzett egy nővérképzőt, de a gyenge egészsége miatt nem engedték a szülei.

Mivel a Vörös Keresztnél nem dolgozhatott, máshol kellett munka után néznie. Nagyatádon kapott munkát egy „elektromos vállalatnál”. Törvénytisztelő, magyar érzelmű ember volt, és miután kiütött a háború, hadüzemi megbízottként felelősségteljes munkát kapott. Többek között azt, hogy elsötétítéskor le kellett kapcsolnia az áramszolgáltatást. Egy alaklommal a főszolgabíró összejövetelt tartott. Miután Rozália nála is kikapcsoltatta az áramot, felháborodottan, kiabálva kérte számon a hiányzó világítást. Rozália teljes lelki nyugalommal közölte, hogy hadüzemi megbízottként csak akkor végezheti a munkáját a hazája érdekében, ha a törvényeket, és utasításokat maradéktalanul betartja.

Ez az hozzáállás, a hazája iránti szeretete volt az oka annak, hogy később a Gulágra került.

A háború vége

A háború vége felé, amikor már minden elveszni látszott – egy nap három tiszt állított be hozzá, és megkérdezték, nem lenne-e kedve rádiósként bizalmas munkakörben szolgálni. Rozália azt válaszolta, hogy ha ezzel segítheti a hazáját, akkor vállalja. Katonai parancsot kapott, amely arra utasította, hogy a csapatokkal együtt haladva, nővérként, azok mozgásáról rendszeres adásokat adjon. Emellé egy rádió és kódnév is járt: Dódi Lia. A front átvonulása miatt ez a szolgálat nem tartott sokáig: hazaindult a megszállt országon át.

Nagykanizsára érve, két lengyel tolmáccsal került egy szállásra. Ott egyik reggel az egyik tolmács azt mondta Rozáliának: „Te Lia! Az oroszok égre-földre keresnek egy Bereznay Rozáliát. Nem tudod, ki lehet?” Rozália akkor már tudta, hogy őt keresik – menni kell. A rádiót szétszedve elásta, kiment a pályaudvarra, de akkor már a hangosbemondóba is bemondták, hogy Dódi Liát, keresik, aki ismeri, és tud a hollétéről, az jelentkezzen.

A mozdonyvezető ismerte Rozáliát, meg is kérdezte, mit keres itt. Lia elmondta, hogy haza kell jutnia Nagyatádra, mert az édesapja nagyon beteg. A mozdony vezetője elmondta, hogy a vonat nem indul, mert nagyon keresnek valakit, de később haza tudja vinni.

Április 14-én ért végül haza Nagyatádra. Először a nővéréhez ment. A testvére azzal fogadta, hogy már nagyon sokszor keresték. „Na” – gondolta – „már megtaláltak. Akkor nem alszom itt.”

Nagyatádnak Bodvica nevű részén lakott Lia édesapja. Ezt a rész bolgár katonák tartották felügyelet alatt, külön belépőt kellett szerezni, ha valaki be akart jutni. Rozália a katonai parancsnokságra ment, hogy papírt szerezzen, amit csak hosszas kérdezősködés után, és arra az érvre adtak ki, hogy a haldokló édesapja Őt akarja látni.

Jaj a legyőzötteknek!

A szovjetek minden rádiósban kémet, kémelhárítót kerestek – de legalábbis valaki olyat, aki segíthet felgöngyölíteni az előző hálózatokat.

Mire a ház elé ért, addigra a falu elöljárója egy orosz tisztel, egy kiskatonával és egy tolmáccsal a ház előtt várták. A helyi ügyvéd mosókonyhájába vitték, és kezdetét vette a vallatás. Sűrű pofonok, lökdösés, rugdosás közepette arra voltak kíváncsiak, hogy kik voltak Rozália munkatársai, kikkel tartott kapcsolatot a Nagyatádi laktanyában. Ordítás, fenyegetőzés: „itt döglessz meg, ha nem mondasz neveket!” De Rozália állta a sarat: „akkor itt döglök meg”. Nem akart, és igazán nem is tudott neveket mondani, hiszen a tisztek nem mutatkoztak be munka közben egy frissen beszálló rádiósnak.

Napokig tartott ez az állapot. Újra és újra megpróbáltak információt szerezni tőle. Végül a szüleivel fenyegették, az egész család kiirtásával.

A vallatás végére Rozália bokája a háromszorosára dagadt, a két hüvelykujját kitörték. Ez aztán csak 3 évvel később egy hosszadalmas begipszelés eredményeképpen került olyan állapotban, hogy egyáltalán fogni lehessen vele. A ruhát leszaggatták róla, később a pincében a többi fogoly lány adott rá a sajátjából valamit, hogy egyáltalán ne legyen – gyakorlatilag – mezítelen.

Miután Rozália semmilyen jegyzőkönyvet nem írt alá, teherautóra tették – ekkor már a verések miatt az egyik lábára nem tudott ráállni – és Őrihódosra szállították.

Itt kellett kivárnia a háború végét.

A hadbíróság elé 11-en kerültek, ebből négyen kaptak halálos ítéletet, köztük Rozália is. A bíró megkérdezte, hogy bele nyugszik-e az ítéletbe. Rozália azt mondta, hogy a hazájáért élni akarna, de olyan országban nem akar élni, ahol az oroszok diktálnak. A jelen lévő tisztek és a bíró, még egyszer körbenéztek, hogy mi legyen, végül az egyik tiszt azt mondta, hogy Rozália büntetését 25 év Gulágra változtatja. Ezzel vége is volt, teherautón már vitték is ki a vasút állomásra, indult a szerelvény a Szovjetunióba.

8 év magány

A vonatúton vérhast kapott. Szerencséjére velük utazott egy felcser, aki egész úton üres teával itatta, így mire Odesszába értek még életben volt. Azonban a sérült lába, keze és a betegség miatt olyan gyenge volt, hogy a lágerbe két másik asszony vitte be a kezében.

Rozália, itt hónapokra elvesztette minden kapcsolatát a körülötte élőkkel. Nem volt körülötte magyar, sem olyan, akivel németül beszélgethetett volna, oroszul meg nem tudott. A fájdalmak és a tehetetlenség miatt súlyos, mély depresszióba esett. Hiába volt a kórházi részlegen, nem tudtak rajta segíteni. Kis híján megbolondult, a pislákoló fényt csak az imádság őrizte benne, és az emlékezés. A családjára, az elmúlt boldog évekre gondolt.

Egy éjszaka egy felcser kereste meg. „ Davaj!” – („Gyere!”) – hangzott a parancs. Rozália úgy gondolta, akkor most végre mindennek vége, viszik és kivégzik. Ám a felcser egy másik kórterembe vezette, ahol az egyik németül tudó orvos várta. Megálltak egy nagyon fiatal fiú ágya mellett. A fiú időről időre hangosan felkiáltott:” Édesanyám! Édesanyám! „Az orvos gyors halk szavakkal elmondta, hogy a fiú napok óta haldoklik, nem tudnak segíteni rajta. Nem tudnak vele beszélni sem, mert senki nem tud magyarul. Megkérte Rozáliát, segítsen, ha tud.

Rozália leült a fiú ágyára. Nézte ez a sovány gyereket és önkéntelenül szakadtak ki belőle a szavak:” Itt vagyok kisfiam! Itt vagyok.” A fiú kinyitotta szemét, elmosolyodott és nagyot sóhajtott. „Tudtam, hogy eljössz!” Rozália ott maradt vele, fogta a kezét. Tovább már nem kiabált, és mire a nap felkelt egészen elcsendesedett. Hazaért.

Rozália egészségi állapota végül akkor tudott egy kicsit javulni, mikor egy lengyel orvosnő szerzett gipszet. Ezzel először a kezeit stabilizálta. Hetekig nem lehetett leszedni a kötéseket. Mikor a kezei valamelyest használhatók lettek, a lábát vették kezelésbe. Hónapokig tartó, kínos kezelés volt, de a végére Rozália egyedül ki tudott menni az épületből, később már apróbb kézimunkákat is el tudott készíteni.

Hazatérés

1953 novemberében ért haza. Először Nyíregyházán rendezték el a papírjaikat, majd Budapesten a Mosonyi utcai börtönbe vitték. Innen december közepén került a János kórházba tüdővérzéssel. Az orvos mikor megtudta, hogy honnan jött, felháborodottan kérdezte meg: „Minek kellett ilyeneket haza hozni?”

Később Pécsre került. Az ottani orvosok mindent megtettek, hogy a vérzést elállítsák, az állapotát stabilizálják. Mikor áprilisban elküldték a kórházból, a papírjára nem voltak hajlandók ráírni, hogy hadirokkant. Így összesen 300 forint nyugdíjat kapott.

Rozália szerint azért is élhette túl a Gulágot, mert otthonról sok szeretetet hozott a „hátizsákjában”. Boldog, elégedett, szorgalmas szülei munkára, kitartásra tanították. A nagycsalád összetartása, tisztessége, Istenbe vetett hite, olyan erő volt a számára, ami a nyomorult lágerévekben, és az utána következő itthoni megaláztatásokon is átsegítette.

Forrás: Nehézsorsúak ( Dokumentumfilm sorozat, Sára Sándor) 1988-2004

Fotók forrása itt és itt!