Családháló

Kezdőoldal Történetek Piros homokóra

Piros homokóra

Szerencsés ember vagyok. Lehet, hogy nem kéne ezt ilyen bátran kijelentenem, mert néhányan talán kérkedésnek, dicsekvésnek, nagyotmondásnak vehetik, de akkor is. A Jóisten engem olyan helyre pottyantott, ahol jó volt gyereknek lenni.

Family - Barna Eszter,

A szüleimmel és a nővéremmel egy pesti, külvárosi, csendes utcában éltünk egy kicsi, aztán egy kicsit nagyobb házban. Anyai nagyszüleim karnyújtásnyira, a legnagyobb téli hidegben is papucsban megtehető távolságra laktak tőlünk, szemközt, az utca másik oldalán – mi a tizenötben, ők a húszban. Magas, fehér lemezkapujuk volt, óvatosan kellett becsukni, mert erősen döngött. Nem lehetett belátni az udvarukba, de három hatalmas ablakuk az utcára nyílt, így ha a recsegő, öreg faredőny nem volt leeresztve, bárki beleshetett hozzájuk.

Nem olyan nagyszülők voltak, mint amilyeneket a joghurt- és műfogsorragasztó-reklámok filmjeiben lehet látni. Nem ereszkedtek négykézlábra, hogy a hátukon lovagolhassunk a nővéremmel, és nem emeltek az égbe, hogy körbe-körbe forgassanak széles mosollyal, amíg el nem szédülünk. Nem, ők ennél sokkal többet tudtak. Sokszor átszaladtam hozzájuk csak úgy, hiszen bármikor mehettem… Bár többször mentem volna!

Nagyit vagy a cserépkályha előtt találtam, miközben a tűzre rakott éppen, vagy a hangosan zakatoló varrógépnél ülve, ahol pénztárcákat varrt, vagy a konyhában serénykedett. Tata is a konyhában volt, hegesztőgépével dolgozott, vagy a táskákhoz, pénztárcákhoz való bőrt szabta méretre, formára. Ha ebéd után mentem, nagy eséllyel találtam őt szundikálva az asztal mellett, hasán összekulcsolt kézzel, miközben a rádióból magyar nóta szólt. Valahányszor megjelentem, felnéztek a munkájukból, és derűsen fogadtak: „Megjött az Eszter nevű unokánk.” Nem dobták el, ami a kezükben volt, nem hagyták abba a munkát, de tudtam, hogy figyelnek rám.

Tata rengeteget mesélt a gyerekkoráról, az erdélyi erdőkről, fűrészmalmokról, bárókról, kastélyokról, a plébánia kertjéről, az oláhokról, a nagybátyjáról, akinek a képe kint lógott a falon. A háborúról, az orosz fogságról, a kényszermunkáról, ahol a sújtólégtől tönkrement a válla, és ahol örökre megutálta a káposztát. A találmányairól, amelyeket sosem volt pénze szabadalmaztatni, és amelyekért más aratta le a dicsőséget. A kommunistákról, akik megkeserítették az életét. Az éneklésről, amelynek nagy mestere volt, és még számtalan kalandos, regényes dologról.

Nagyitól sok dalt tanultam, és jókat lehetett vele nevetni. Egyszer templomba menet „Gólya viszi a fiát” játékot játszottunk. A nővéremmel összekulcsoltuk a kezünket, és énekelve vittük a törékeny, egyre kisebb nagyanyánkat a tenyerünkön, amíg aztán megfájdult a háta, és nevetve-jajgatva mondta, hogy tegyük le… Bár többször vittük volna!

Máskor ők jöttek mihozzánk. Nekik sem kellett bejelentkezniük, nem is tudtak volna, nem volt telefonunk. Csak nekik volt, hozzájuk mentünk át, ha le kellett bonyolítani egy-egy fontosabb hívást. Olyankor beledobtunk pár forintot a készülék melletti, postaláda formájú perselybe, és hárompercenként megfordítottuk a vitrin tetején álló, piros homokórát.

Ma is megvan még az a homokóra, a konyhában őrzöm a fából faragott diótörő mellett. Már a gyerekeim is tudják, hogy óvatosan kell bánni vele, mert üvegből van – és azért is, mert nekem nagyon sokat jelent. Ha leejtenék, nemcsak a kis üvegtest törne darabjaira, hanem valami más is a szívem táján. Néha megfordítom, csak úgy, és nézegetem, ahogy a finom, fehér homok lassan lepereg benne, és közben sok minden eszembe jut…

Nyaranta gyakran üldögéltünk éjszakába nyúlóan a teraszon, és kártyáztunk. Ha igazán belemerültünk a játékba, egy kockás papírra táblázatot is készítettünk, és felírtuk, kinek mennyi lap maradt a kezében a parti végén. Nyertünk is, veszítettünk is, de igazán sohasem bosszankodtunk, és játék közben szotyolát rágcsáltunk. Ha a nagyi sütött valamit, mindig kaptunk belőle kóstolót, illetve igazság szerint a nagyja a miénk lett, és maguknak csak néhány szeletet hagyott odahaza. Azóta sem ettem olyan szalagos fánkot, se aranygaluskát, se szilvás lepényt, mint amilyet ő sütött, bár mindig azt mondta, most nem sikerült valami jól, mert valami baj van a sütővel, mióta a gázos hozzányúlt. Már tudom, hogy a titok nem a hozzávalókban volt…

Tanévek végén, amikor megkaptuk a bizonyítványunkat, anyu mindig azt mondta, menjünk, mutassuk meg a tatának is. Ő megnézte, és mielőtt visszaadta, egy ötszázast csúsztatott bele. Ez nagy elismerés volt tőle, mert ritkán dicsért. Aztán a rózsák is gyakran eszembe jutnak, amelyeket nagyi a szőlővel befuttatott veranda mellett húzódó kis kertjében nevelt, és amelyek mindig éppen a születésnapomra borultak virágba, és én mindig kaptam egy nagy csokorral belőlük. Szerettem az illatukat, ma is gyakran keresem, ha virágüzlet mellett visz az utam, de hiába…

Fordítok egyet a homokórán, és a gondolatok tovább hömpölyögnek a fejemben. Ősz közepe táján nagyi már elkezdett készülődni a télre, és két-három fuvarral jókora mennyiségű tűzifát hozatott, amelyet a mázsás kosarakkal cipekedő férfiak az udvar hátuljában lévő sufniba halmoztak. Szerette még az esős idő beállta előtt biztonságban tudni a tüzelőt, nehogy akkor kelljen hozatnia, amikor a nedvességtől már megnövekszik a súlya, és nem is ég olyan jól. A temérdek fahasáb aztán eltorlaszolta a bejáratot, így aztán a nővéremmel nekiveselkedtünk, és néhány óra alatt rendezett sorokba pakoltuk a sok fát, miközben beszereztünk pár lila foltot és egy csomó szálkát is. A munka végeztével a nagyi köszönetképpen banánturmixot vagy tejszínhabos kakaót készített nekünk. Ez a farakodás egyébként egész télen át biztosította a napi tornánkat, mert általában mi készítettük be a másnapi tüzelőt a kályha mellé, hogy ne a nagyinak kelljen kimennie a csúszós járdán. Persze azért ő mégiscsak kiment, mert sohasem találta elégnek a bent lévő fát, és bizony néha el is csúszott a nagy sárga vödrökkel a kezében. Bárcsak találtam volna még egy kis helyet, ahová én magam pakolhattam volna! De akkor úgy láttam, hogy már nincs hová tenni…

Aztán a karácsonyok is úgy élnek az emlékezetemben, mintha nem is telt volna el tizenhat év azóta, hogy utoljára ültük körül mindannyian a nappali kinyitott nagyasztalát. Gyerekkorom karácsonyai teli voltak várakozással, izgalommal, hittel, meglepetéssel, csodával, mindig nagyon vártam ezt az ünnepet. Érezni lehetett a levegőben is, hogy a mai nap nem olyan, mint a többi. Titokzatos zajok szűrődtek be a szobánkba, az egész házat betöltötte a fenyőfa és a készülő ételek semmihez sem fogható, csodás illata, még az autók is halkabban, puhábban gurultak el a kapunk előtt. A házunk fel volt díszítve, az asztalon finomságok sorakoztak, csillagszórót és gyertyákat gyújtottunk, karácsonyi zenét hallgattunk. Estefelé megérkeztek hozzánk az angyalok, vacsora után pedig átmentünk az utca túloldalára, és nagyiékkal együtt folytattuk az ünneplést. Nagyon szép volt. Valahogy mégis úgy érzem, hogy nem az első, hanem az utolsó karácsonyok voltak a legértékesebbek, mert akkor már elég idős voltam ahhoz, hogy tudjam, ez nem lesz mindig így…

Amikor mi a testvéremmel egyre nagyobbak, a nagyszüleink pedig egyre kisebbek lettek, megváltoztak a szokások: szentestén nálunk gyűlt össze mindenki. És ahogy telt az idő, egyre kevesebb teríték kellett az asztalra, mert szép lassan itt hagytak bennünket azok, akik miatt nem könyököltünk evés közben, akik miatt nem vágtunk egymás szavába, akik miatt tudtuk, hogyan voltak a dolgok régen…

Nagyon hiányoznak, és néha azt gondolom, hogy talán jobb lett volna, ha kevesebbet kapok tőlük, mert akkor most nem fájna annyira az, amit magukkal vittek. Ám a kis piros homokóra őrzi ezeket az emlékeket, és ha megkérem, segít, hogy eszembe jussanak. Csak az a kár, hogy még ő sem tudja visszafelé pergetni a homokot. Rossz tanuló vagyok, mindent elfelejtek, kérdezni szeretnék.

(A cikk a Family magazin korábbi számában jelent meg.)

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
A gyermeke életét védte a sajátja árán

Sapna Tracy várandósan, három hónapos babával a hasában tudta meg, hogy mellrákban szenved. Kegyetlen választás elé állították.

Close