A salgótarjáni sortűz története
„Mától kezdve lövünk!” – a hirhedt mondat Marosán György szájából hangzott el öt héttel az 1956-os forradalom leverése után, december 8-án, amikor a kommunista politikus egy munkástanács-küldöttséggel „tárgyalt”. Addigra ugyanis nagyon sok tömeggyűlés szerveződött az országban, s egyre több helyen robbant ki konfliktus elsősorban a munkástanácsok és a karhatalom között.
Az 1956-ban hatályos szabályozás alapján tömegoszlatásnál először fel kell szólítani az embereket a távozásra, ezután lehet a levegőbe lőni, majd a tüntetők elé, s ha ez is hatástalan, kizárólag akkor szabad a lábakra (térd alatt) célozni. A szabályozás szerint kerülni kellett a gyilkosságot, a súlyos sérüléseket. Ám valójában, mint az egy 1956. december 4-i katonai jegyzőkönyvből kiderült, szó sem volt ijesztgetésről: a forradalom utáni tüntetéseken, felvonulásokon, megemlékezéseken szabad volt a pálya: a kommunista vezetés egyáltalán nem riadt vissza attól, hogy a tömegekre nyitott sortüzek során békés, fegyvertelen, ártatlan embereket öljön meg.
Az MSZMP 1956. november 21-én megerősítette a karhatalom jelenlétét a nagyvárosokban, köztük Salgótarjánban is. December 7-én az ÁVH letartóztatott két munkástanácsi vezetőt, név szerint Gál Lajost és Viczián Tamást. Ugyanezen a napon Tatabányán, két nappal korábban pedig a fővárosban is történtek tömegbe lövések. A két vezető bebörtönzése és az előző napok eseményei hatására rengeteg munkás vonult a salgótarjáni megyei tanács épülete elé azt követelve, hogy engedjék szabadon őket. Nagyjából négyezren gyűltek össze, s a követelések egy idő után a Kádár-kormány lemondására és a szovjet csapatok kivonására is vonatkoztak. Elhangzottak az első figyelmeztető lövések, ám a tömeg a helyén maradt. Ekkor az egyik munkás hanggránátot robbantott fel, ami ugyan ártalmatlan, mégis lőni kezdtek a rendőrök és a katonák, valamint két tank is. Nem nézték, kit hol találnak el. Néhány perc alatt a tér vérbe borult. Mindenhol sebesültek, halottak feküdtek.
Marosán György (jobb szélen) Rákosi Mátyás, Kádár János és Farkas Mihály társaságában (Fotó: Fortepan)
Noha az áldozatok pontos számát a mai napig nem lehet tudni, vannak adatok, amelyek 131-re becslik a salgótarjáni sortűzben meggyilkoltak számát. Annyi bizonyos, hogy név szerint 46 halottról tudunk, akik közül 33 férfi volt, 11 nő és 2 gyermek. A sebesültek száma meghaladta a másfélszázat.
Természetesen a sortűzért a Nógrád Megyei Munkástanácsot tették felelőssé, amelyet azonnali hatállyal fel is oszlattak. Salgótarján város parancsnoka kijárási tilalmat rendelt el, a lakosságnak minden fegyvert le kellett adni.
Ezzel azonban a kisebb-nagyobb tüntetéseknek, megmozdulásoknak nem lett vége. A következő napokban Hódmezővásárhelyen, Gyulán, Zalaegerszegen, Kevermesen, Gyomán, Egerben és Miskolcon is a salgótarjánihoz hasonló embertelen, brutális jelenetek zajlottak. Ami Nógrád megyét illeti, ott a sortűz után is folytatódtak a kegyetlenkedések, gyilkosságok. Szakolczai Attila Megtorlás és restauráció című tanulmányában így ír erről az időszakról: „A pufajkások hivatalos akcióikon kívül is hajtottak végre szabad portyákat, pusztán személyes szadizmusuk kielégítése érdekében. (…) Külön kell szólni azokról az esetekről, amikor a karhatalmistáknak határozott céljuk volt az ellenségnek tartott letartóztatott meggyilkolása: 1956. december 13-án megkínozták, megölték, majd az Ipolyba lökték a salgótarjáni acélgyár nemzetőrségének két vezetőjét.”
A híres Marosán-mondatot követően, amely azt jelezte, hogy a sortüzek, a tömeggyilkosságok, a kegyetlenkedések a politika részévé váltak, sok százan vesztették életüket, köztük nők és gyermekek is. Mindazokat, akik felelősek voltak ezekért a gyilkosságokért, nem vonták felelősségre soha.
