Segítség, randira megy a lányom!
Egy vasárnap délben, a pörkölt és a meggyes rétes között, egyik lányunk mellékesen megjegyezte: „Háromkor találkozom valakivel”. A pillanatnyi meglepetés amatőr kérdéseit könnyedén visszapattintotta – ebben a kiskorától hangoztatott, pillanatnyilag azonban öngólként értékelhető „nem beszélünk tele szájjal” intelem nagy segítségére volt –, de ebéd után húgával együtt mondvacsinált ürügyekkel lassan beszivárogtunk a szobájába.
Férjem a desszertnél még rutinszerűen megkérdezte: „Miről is van szó?” De miután nem érkezett értékelhető válasz, úgy tűnt, tudomást sem vesz az izgatottságról, amely a gyengébb nemet hatalmába kerítette. (Bár szokatlanul hosszú ideig időzött a nappaliban ülve egy újságcikknél, miközben fejét furcsán megdöntve tartotta, hogy bal füle épp a lányszobából érkező hanghullámok útjába kerüljön.)
Lányom szobájában aztán stylist-tanácsokba csomagolt érdeklődésünkre kiderült néhány részlet a rejtélyes programról. Amikor becsapódott mögötte a bejárati ajtó, férjem is véletlenül épp végzett a cikkel, és nekem szegezte a kérdéseket: „Tulajdonképpen hova is ment? Ki ez? Te ismered? És a szüleit?” Az én fejemben ugyanezek cikáztak, kiegészítve még a „Nem kábítózik?” és „Nem tagja-e valamelyik szervkereskedelemmel foglalkozó maffiának?” gondolatokkal, de a lányomtól imént ellesett flegmasággal igyekeztem csepegtetni az infókat, ami nem is esett nehezemre, hiszen valóban csak pár csepp volt belőle.
A nap hátralévő részében gyakrabban pillantottunk az órára, mint abban a hónapban összesen, kisebbik lányom, ha jól láttam, nővére ismerőseit pásztázta a Facebookon, férjem pedig mintha a budapesti körözött személyek oldalát nézegette volna a neten.
