„Semmilyen répaásás nincsen! Itt valami nagy baj lesz!” – Pásztor Piroska története 1. rész
Minden gyerek elvesztése nagy fájdalom a szülőknek. Mikor egy családban csak egy gyerek születik, akkor a szülők őt dajkálják, nevelgetik minden szeretetükkel, ő a jövő, az életük értelme. Ha ez a gyerek veszélybe, életveszélybe kerül, akkor a világ fenekestől fordul föl.
Inside a maximum-security barrack in a Gulag camp in the Kolyma area, East Siberia
„Öltözz föl rendesen! Vigyél ceruzát, tollat! Végezd rendesen a munkádat!”
Piroska egy szem gyermeke volt a szüleinek. Édesapja hosszú éveket töltött Amerikában, így mire hazakerült, gazdálkodáshoz fogott, megnősült, már nem volt fiatalember. A háború nem tett jó a gazdaságnak, de ők hárman megvoltak, együtt egészségesen túlélték a nehézségeket.
1945 januárjában egy este náluk vacsorázott a főjegyző és figyelmeztette Piroska édesapját: bár úgy tűnhet, hogy minden bajnak vége, még nincs nyugalom az országban. Küldje át másnap Piroskát a községházára, majd ő ad ott munkát, akkor nem lesz annyira szem előtt. Nem nagyon értették az aggodalmat, de köszönték a jó tanácsot, és úgy készültek, hogy a lányt másnap átküldik a jegyzőhöz.
Okos, szorgalmas lány volt, a középiskolában jól teljesített, a nyelvek is jól mentek neki. Oroszul is megtanult már vagy 5-600 szót, mert a háború alatt náluk lakott egy magyar származású olajmérnök, akinek az édesapja az első világháborúban maradt kint Oroszországban. Ez az ember tanítgatta Piroskát, és mivel ő elég fogékony volt, könnyen ragadtak rá a szavak.
A jegyzővel történt vacsorát követő reggelen egy rendőr és egy orosz katona jelent meg Piroskáék udvarán, kérték az édesapját, hogy Piroska menjen velük a községházára. Nem aggódtak, hiszen előző nap szó volt róla, az édesapa csak annyit mondott: „Öltözz föl rendesen! Vigyél ceruzát, tollat! Végezd rendesen a munkádat!”
El is indultak a községháza felé, de nem mentek el addig, az orosz katona néhány házzal előbb megállította őket és betessékelte egy kapun. A rendőr morogva szólt valamit az orosznak, de Piroska nem értette pontosan a szóváltás okát.
Haza már nem mehettek
A házban, két szobában már sokan gyülekeztek össze. Az orosz biztatgatta, hogy ne féljen, mondja meg a nevét. Piroska oroszul, és egy kicsit mérgesen válaszolta, hogy nem fél, s ha házhoz jöttek érte, akkor tudniuk kell a nevét is. Próbált a jegyzőtől kapott invitálásra hivatkozni, de nevetve beterelték a többiek közé.
Kicsivel később közölték velük, hogy két hétre kell elmenniük cukorrépát ásni. Üzenjenek haza meleg holmiért, takaróért, élelemért. Nagy volt a fölháborodás, de tenni semmit nem tudtak, mert az épületből már nem engedték ki őket.
Piroska édesapja egy fél óra múlva megjelent három nagy zsákkal, meleg ruha, dunyha étel volt benne. A lányát már nem engedték ki hozzá, annyira se, hogy megölelhessék egymás. Az édesapa ősz fejjel, sírva csókolgatta a rácson kidugott kezeket. Arra kérte Piroskát, bárhová is viszik, legyen mindig becsületes, ne felejtse el hová tartozik, és szeresse a hazáját.
Még aznap kocsira rakták a gyerekek holmijait, őket meg gyalogosan indították Ónodról Tiszalúcra. Ott aztán kiderült, hogy semmiféle ásásról nincs szó. Két hetet töltöttek egy iskolában, teljes tétlenségben, félelemben. Akkor Piroskáék egy rendesebb orosz katonán meg a falubelieken keresztül levelet küldtek haza: „Semmilyen répaásás nincsen! Itt valami nagy baj lesz! Édesapám, jöjjön értünk, vigyen haza minket.”
Piroska édesapja mindent megpróbált. Elment a parancsnokságra, megpróbált mindent felajánlani, állatokat, ételt, pénzt, de a válasz az volt, hogy Piroskát csak testvérrel lehet kicserélni. Neki nem volt, hát más megoldást kellett keresni. De mire adódott volna valami, Piroskáékat tovább költöztették.
Hatvan-nyolcvan centis hóba, nagy hidegbe terelték őket Szerencsre. A 20 kilométert nem mindenki bírta végig járni. Az oroszok ordítozással, puskatussal, rugdosással próbálták biztatni őket. Még így is volt, aki összeesett, és nem tudott fölállni. Ha végképp semmi nem használt, akkor a foglyot földobták a szekérre a holmik tetejére.
Nem csak ők voltak ott fogolyként
Szerencsen egy kaszárnyába szállásolták el őket. Legnagyobb meglepetésükre nem csak ők voltak ott fogolyként: a környék szinte minden településéről voltak már emberek. Rakamazról, Vencsellőről, Szántóról – mind fiatal erős, fiúk lányok.
Piroska édesapja Szerencsen is beszélt a parancsnoksággal, itt sem mondtak mást: testvér kell a szabaduláshoz. Az édesapa akkor azzal a tervel állt elő, hogy szerezne valakit, aki elmenne helyette. Nagy könyörgések árán ebbe végül beleegyeztek. Szalad hát haza, hogy elhozzon egy asszonyt, aki két tehénért, húszezer pengőért és más egyéb dolgokért elvállata volna az utazást. Igen ám, de mire visszaértek Piroskáékat már bevagonírozták. Hiába mondta, hogy csak annyit várjanak, amíg az édesapja visszaér Ónodról, a válasz az volt, a transzport indul, nem várnak senkire.
A menet hát el is indult az állomásra. Piroska igyekezett a végére maradni, állandóan az utat leste, hátha jönnek már a szülei. Mire odaértek a pályaudvarra már bent álltak a vagonok. Két sor priccs volt benne alul felül 15-15 embernek. A vagon másik oldalán ugyan így, összesen 60 embert kellett egy vagonba bezsúfolni.
A lányok csak ájuldoztak: hogyan fognak ők itt elférni? De ez még a kisebbik baj lett volna, fűtéshez csak egy rossz kályha, meg néhány darab barnaszén volt bekészítve. Mikor Piroska mérgesen hangoskodni kezdett az embertelen körülmények, és a durva bánásmód miatt a magyar rendőr olyat lökött rajta, hogy a többiek közé esett, elfordult és otthagyta őket.
Az orosz katonák nem álltak le beszélgetni velük, emelték a puskatust és addig ütötték vele az embereket, míg mindenki bemászott a helyére. Szólt a vonat fütty, és indult a szerelvény.
Indulás!
Eleinte elég lassan haladtak, szinte lépésről lépésre. Piroska kétségbeesetten gubbasztott az egyik sarokban. Mikor kiértek Szerencsről, egyszer csak halja, hogy az ablaknál lévők kiabálni kezdtek. „Nézzétek! Ott jön egy kocsi, egy öreg bácsi meg egy nő van rajta. Meg még valaki. Jönnek a vonat után!” Piroska rögtön tudta, hogy az csak az apukája lehet, hozta az asszonyt, aki őt kiváltaná.
Akkor már ő is az ablakhoz furakodott és kiabálni kezdett: „Itt vagyok édesapám!” A lányok meg mellette: „Pásztor bácsi! Itt van a Pirike! Ide tessék jönni!”
Piroska édesapja leugrott a kocsiról, otthagyta a kocsit, meg az asszonyt, szaladt a vonat mellett, kereste a lányát. Piroska még kikiabált: „Édesapám állíttassa meg a vonatot! Szóljon a vezetőnek! Ne engedjen el!”
Szegény édesapa leborult a földre és sírt. Aztán megpróbált fölmászni a vagon lépcsőjére, de már akkor az oroszok rálőttek. Leugráltak a vonatról, és puskatussal kezdték ütni a kapaszkodó kezeket, míg végül az öregember leesett a vonatról és legurult a töltés oldalán. Még annyit láttak, hogy a kocsi és a kocsin ülő asszony az ájult, vérző öreget megpróbálja fölcibálni a kocsira.
A vonat meg csak baktatott, vitte a síró, kétségbeesett fiatalokat. Senki sem tudta hová, és azt sem mikor jöhetnek majd vissza.
Forrás: Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám?…. Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-1949 (Széphalom Könyvműhely)
Nyitókép: minap.hu, belső kép: filmhiradokonline.hu
