A Mikulás és a statisztika

Jobb hagyni, hogy a gyerekek minél tovább higgyenek a Mikulásban – legalábbis így szól a szlogen egy nemrég készült felmérés népszerűsítése kapcsán, amely azt találta, hogy a szülők 71 százaléka azt szeretné, ha gyermeke hinne a „csodás lényekben”, azaz minél több ideig maradna gyermek.

Arról már nem szól a fáma, hogy a szülők mindezt miért gondolják így, csupán azt tudhatjuk meg, hogy 11 százalék egyáltalán nem, 18 százalék pedig inkább nem ért egyet azzal, hogy a gyermeket abban a hitben ringatjuk, hogy létezik Mikulás vagy éppen Fogtündér. Utóbbival én sem annyira értek egyet, hiszen az angolszász hagyomány csupán néhány éve terjedt el Magyarországon, s szerencsére még vagy egy kis időm eldönteni, hogy milyen álláspontot képviselek majd ezzel kapcsolatban.

Minden esetre nincs könnyű dolgunk. Szeretnénk, ha gyermekeink hinnének, valahol a lelkünk mélyén talán azért is, mert azt a fényt, csillogást és misztikus várakozást szeretnénk nekik ajándékozni, amit egykor mi is átéltünk karácsony táján. Pedig biztosan a mi szüleinknek (sőt, nagyszüleinknek!) sem volt könnyű dolga az elmúlt évszázadban, amikor Isten születésére, Szent Miklós püspök ajándékaira való várakozást a realista-szocialista eszmék mosodáján kellett keresztülvinni.

Ám most talán sokkal nagyobb a baj: a gyermekeinktől éppen a Mikulás túlzott jelenléte, a kapitalista mikulás-biznisz veszi el a csillogást. A boltokba már november végén megérkező árudömping láttán az ijedt szülő hirtelen nem is tudja, hogyan magyarázza meg a gyermekének, hogy most nem veszünk a csillogó csokihalmokból, hiszen azt majd az öreg szakállas szállítja házhoz. S összeszorult gyomorral gondolunk arra, mennyire lesz csalódott a gyermek, ha a szemet és az ízlelőbimbót is ingerlő kínálatnak csupán szerény részében részesül – részben egészségügyi, részben nevelési, részben anyagi megfontolásból.

Aztán ugye ott az óvodai Mikulás – aki sokszor az otthoni előtt meglepi a gyermekeket – ott a szomszéd néni csomagja, amiben nem csupán gyermekkompatibilis édességek találhatók. Nehéz megmagyarázni, hogy a Télapó miért nem tudta, hogy nem ehetünk savanyúcukrot, hogy lehet ott a plázában is és miért hozza minden második rajzfilmben a karácsonyi ajándékokat a Jézuska helyett. Arról már nem is beszélve, hogy a szupermarketben folyamatosan „Boldog Karácsonyt!” – kiabáló gyermeknek hogyan adjuk tudtára, hogy amit lát, még nem karácsony, csupán egy ügyes üzleti fogás.

Hirtelen azt vesszük észre, hogy az ártatlan csodavárás helyett hosszas magyarázkodásokba – nézőponttól függően hazugságokba – kell bonyolódnunk, hogy a fehér szakállú furcsa mellékcselekedeteit mentegessük, s közben jogosan merül fel bennünk a kérdés: egyszer majd felelnünk kell ezért a sokmindenért? Egyszer majd jön a coming out, amikor a gyerek elé állunk, és bevalljuk, hogy mi tettük a csizmába a virgácsot, és hogy azért nem hozott egy vödör cukrot a Mikulás, nehogy fogszuvasodás legyen a vége?

De térjünk vissza az eredeti felvetéshez: a szülők döntő többsége azt szeretné, ha gyermeke hinne egy mesés világban, ahol még érdemes várni a csodát, hiszen az álmok gyakran valóra válhatnak. Ám óriási a felelősségünk is, hiszen az életben ennél sokkal apróbb léptekben érkezik felénk a boldogság, s a vágyak beteljesülése sem meseszerűen történik. Mikulás-énünknek talán ezen kellene inkább eltöprengeni. Hiszen ha visszagondolunk gyermekkorunk ünnepi élményeire, sok-sok szeretetre emlékezünk, s a kapott ajándékok is ennek a csodás érzelemnek a fényében nyerik el értéküket, anyagi természetüktől függetlenül. Hogy mikor tudtuk meg, hogy a mesebeli lények valójában a szüleink? Talán csak akkor, mikor már nekünk kellett összeállítani a mikulászsákot.