Boribon világa még a felnőtteket is elvarázsolja
Valószínűleg semmi szüksége reklámra egy olyan gyermekelőadásnak, amelyet évek óta mutattak be és azóta is csupán hónapokkal előre lehet jegyet kapni rá. Ám Boribon és Annipanni világa olyannyira elvarázsolja még a kritikus szülői szíveket, hogy nem lehet elmenni mellette szó nélkül.
Valószínűleg a jelenlegi szülői generáció közül sokan nőttünk fel Marék Veronika kedves, ám kissé bolondos játékmackójának történetein. Amikor dönteni kellett, milyen mesekönyvek kerüljenek a kislányom kezébe, elsőként nyúltam Boribon színes, kedves történeteihez, amelyből azóta sikerült az egész kollekciót beszerezni. Az sem volt kérdés, hogy a Bábszínházban is megnézzük, mihelyt a leányzó megérett rá, hogy öt percnél többet is képes legyen egy helyben végigülni. Sokan ajánlották is a darabot, ám a hatás még az én kritikus szülői szívemnek is elementáris volt.
Gyerekkorom leginkább meghatározó bábszínházi élménye ugyanis egy régi vágású János Vitéz előadáshoz köthető, ahol levágott fejek repkedtek a levegőben (amelyeket aztán az egyik kisfiú nem akaródzott visszaadni a nézőtéri felügyelő néninek), de mesélhetnék a félelmetes Jégkirálynőről és valami furcsa manós erdei kalandról, melyről zakatoló szívvel jöttem ki (ez utóbbi mozifilm volt), egyszóval tele van a tarsolyom gyermekek számára kevéssé élvezetes darabokkal, amelyekre intézményi szinten elvittek minket. Talán ezért sem vágytam sose bábszínházba, sőt, azt is húztam, halasztottam, hogy kislányomat elvigyem.
A Boribon és Annipanni azonban veszélytelennek tűnt ebből a szempontból, így aztán boldogan kerekedtem fel három évesemmel, felkészülve rá, hogy valamikor az előadás közben ki kell majd osonni, magyarázni, fejtegetni, esetleg fegyelmezni kell. Ám a várt akadályok helyett egy nem várt probléma lépett fel: kislányom a szünetben felháborodva ült tovább a helyén, hogy neki ugyan nem kell pisilni, a darab végeztével pedig nem akarta elhagyni a színháztermet, hanem követelte a folytatást.
Magam is lenyűgözve álltam azelőtt a bámulatos teljesítmény előtt, amelyet a darabot játszó színészek nyújtanak az előadás során. Elképesztő fizikai jelenlétükkel úgy keltik életre a mesehősöket, hogy miközben örök rajongójukká válunk, észre sem vesszük, a bábok bizony nem maguktól mozognak, az óriás szappanbuborék műanyagból van és boribon autójába nem fér el egy egész uszoda. Teszik mindezt táncolva, énekelve, tökéletesen bolondozva, kikacsintva a nézők felé. Ha van a színészek számára tökéletes visszajelzés arról, hogy milyen nagyszerűen játszottak és milyen értékeset alkottak, akkor ez a sok kacagó, zsibongó tapsoló gyerek, akik az előadással együtt lélegeznek, miközben szüleik is belefeledkezhetnek a könnyed mű élvezetébe.
Mert bizony itt mi is jól érezhetjük magunkat: kétszer 45 perc erejéig nem kell a ficánkoló gyereket fegyelmezni, lekötni, egyszerűen csak hagyhatjuk sodorni magunkat a mókás történetekkel, s élvezhetjük a mese fülbemászó dallamait. Az előadás a Boribon és Annipanni, Jó éjszakát, Annipanni!, Boribon születésnapja, Boribon beteg, Boribon házikója és az Annipanni, mesélj nekem! című kötetek alapján készült, s hűen tükrözi az eredeti könyvek hangulatát. Nem elvesz belőle, hanem hozzátesz: a színes, ötletes díszletek, bájos és bravúros rendezői megoldások még közelebb hozzák hozzánk és gyermekünkhöz Boribon életszagú kalandjait.
S aki olyan szerencsés, mint én, hogy még egy kismókus várja otthon, azzal a jóérzéssel kelhet fel a nézőtérről, hogy nemsokára igazoltan jöhet újra megnézni az előadást, ezúttal már két gyermekkel, mint egy igazi színházrajongó. Feltéve, ha kap jegyet rá…
Fotó: Budapest Bábszínház
