A kisbabák és a “megőrülő” felnőttek
Valami egészen furcsa dolog történik az emberek egy jelentős részével, amikor kisgyerek közelébe kerülnek. Még a legkomolyabbak is mintha elveszítenék a józan eszüket, nekiállnak grimaszolni, gügyögni, olyan arcokat vágni, hogy Jim Carrey elbújhat mögöttük.
Akinek volt már (vagy éppen van) kisbabája, az pontosan tudja, miről beszélünk, szülőként ugyanis mindannyian végignéztük az őrületnek ezt a szakaszát.
Mert mi másnak nevezhetnénk azt, amikor megérkezik a tisztességben megőszült kedves rokon, barát, ismerős, és semmi perc alatt furcsa hangokat hallatva grimaszol a pár hónapos babánk arcába? A cél persze érthető – mosolyra bírni a gyereket -, az eszköz viszont gyakran inkább félelmetes.
Mielőtt félreértés lenne: mi is beleestünk ebbe a hibába (különösen azelőtt, hogy szülőkké lettünk volna), szóval nem bántani akarunk senkit, csak arra ösztönözni, hogy gondoljuk végig az egészet a gyerek szemszögéből.
Képzeljük el, hogy ebéd után ülünk otthon kényelmesen a fotelben, nagyjából éppen félálomban, ellazulva, minden szép, az élet különösen. Talán szundikálnánk is egyet, amikor hirtelen ránk tör egy vadidegen és egy egészen elképesztő előadásba kezd.
Állathangokat utánoz, az ujjait pattintgatja, furcsa grimaszokat vág, a nyelvét csattogtatja, és isten tudja még, mi mindent művel. Ha ugyanezt az utcán tenné, akkor pár perc múlva megjelennének a bácsik és ráadnának egy fehér zubbonyt, amiben nem nagyon tudja mozgatni a kezeit.
