Nyaralás kettesben – ti emlékeztek még, mi az?

Egy ismerősöm lelkesen számolt be az amerikai utazásukról. Véletlenül jutottak hozzá a repülőjegyekhez – elmentek, hogy ne vesszenek kárba, két hétre a nagyszülőkre hagyva másfél éves és hatéves gyerekeiket. „Annyira kellett ez már! – ecsetelte, alig tűnve fáradtnak az időeltolódás miatt. – Életmentő volt, komolyan! Már pont kezdtünk a férjemmel lakótársi szintre jutni.”

Nyaralás kettesben: legközelebb már csak ősz hajjal? :O

Ifjú, boldog évek, drága szép napok…

Van az a helyzet a házasságban, mikor úgy kell(ene) a mi-idő, mint egy falat kenyér. És amikor végre elhatároztuk a nyaralást, ki is néztük a helyet, rá is szántuk a pénzt – hirtelen elgondoljuk, hogy itt aztán semmi „mi” nem lesz, ha a gyerekek is jönnek. Közös strandolás lesz („Kérek lángoooost! Meg fagyit iiiis!”), meg kirándulások („De már fáj a lábaaaam!”), meg esti rajcsúr – meg, ha kisebbek, akkor altatási nehézségek, ordítás a kocsiban, szenvedés, hogy idegen a hely, törpölés, hogy van-e etetőszék, jaj, megint leette a terítőt, szomszéd általi átdörömböltetés, hogy halkabban sírjon már az a nem-alvó baba. Aztán úgy éjféltájban összenézés, hogy na, eljött a mi-idő. Reggel hatig.

A gyerekek persze különbözőek. Hallgattam már végig sóhajtozva történeteket, miszerint első útjára vitték a babát, mégis permanensen kisangyal volt, az utat jól bírta, az idegen hely meg se kottyant… A mi gyerekeink nem ilyenek. Már rég elfogadtuk, hogy nem ilyenek, de minden nyaralással kapcsolatos sztereotípiát is le kellett rombolnunk. A nyaralás, az egy olyan állapot, amikor több mindent látunk, de összességében minden sokkal nehezebb, mint otthon. A nyaralás, az az, ami a gyerekeknek aránylag érdekes, nekünk meg aránytalanul keserves.

Nekünk a gyerekek előtt nem voltak nagy nyaralásaink, de el tudom képzelni, hogy akiknek igen, azok néha könnycseppmorzsolgatva néznek vissza rájuk a babamedence partjáról. Borozgatás a nyári naplementében, közös táncolás, fürdőzés, városnézés, új ízek komótos kipróbálása, nagy biciklitúrák, extrém kalandok… Mintha nem is ugyanaz a világ lenne. Látjuk a lehetőségeket, látjuk a nyaraló párokat; minden karnyújtásnyira van, mégsem részesülhetünk belőle. A felnőtt nyaralás mint olyan – az már sehol sincs.

Van, akinek ez tök jól megy. A fotókon meg mindenkinek nagyon jól megy… (Fotó: Pinterest)

Ne szakadjunk bele!

De ha nélkülük megyünk? Kisebb baba mellől talán nem is merünk – ki-hogy, én nem mertem. Mondjuk, ma már eggyel lazább lennék ebben. Azt hiszem, van az a helyzet, mikor mérlegre tenném a házasságunk adott állapotát és a gyerek traumatizálódása miatti félelmemet, és utóbbi egyértelműen könnyebbnek találtatna. És akkor nyaralnánk egy jót kettesben, és nem ölném magam azon, hogy jaj, mi lesz vele. Egy élhetetlen házasságban mi lesz vele?

Persze, gondol rá az ember, hogy ők kimaradnak belőle, hogy nem látják ezt a sok érdekességet. De erről mindig eszembe jut, mikor határon túli magyar gyerekeket táboroztattunk, és egyiküket megkérdeztük, mi tetszett legjobban – olyan élmények után, mint cirkusz, állatkert, Budai Vár, Balaton… És ő azt felelte: „A mozgólépcső.” Szülőként mind megtapasztalhattuk már jó párszor, mennyire másképp gondolkodnak a gyerekek. Egy kisgyerek számára egy együtt töltött vizezős hétvége a nyár csúcspontja lehet.

Ha csökkentett gyerekszámmal tudunk menni, már az is könnyebbség lehet – rutinos versenyzőknek egy gyerek már egészen nagy felszabadultságot jelenthet.

Ami nekünk mostanában megadatik a témában, azt hiszem, a lehetőségek kimaxolása. A kulcsa pedig két nagyon készséges és együttműködő nagyszülő. Ez az idilli nyaralási mód így néz ki: a hét felét kettesben töltjük a férjemmel, aztán a nagyszülők utánunk hozzák a dedeket. Addigra volt időnk felfedezni a terepet, együtt lenni, töltődni, felkészülni arra, amit a gyerekes nyaralás általában mifelénk jelent. De a tapasztalat azt mutatja, hogy a viszontagságok az idő múlásával arányosan csökkennek. A kétgyerekes lét kezdeteihez viszonyítva minden évben eggyel könnyebb. És elég merészek vagyunk azt hinni, hogy egyszer tényleg JÓ lesz.

Hiszem, hogy egyszer eljő a nap, ránk is ránk borul egy lila naplemente, és senki se visít bele, hogy „Mikor megyünk mááár?”

(Megkaptam már néhányszor, hogy túl szókimondó vagyok, ami a kisgyerekes lét nehézségeit illeti. Hát… 1. Szívesen átadnék néha a szkeptikusoknak egy-egy szituációt, hogy érezzék, miről beszélek. 2. Sokan átéljük ezt, csak nem szokás kimondani, mit érzünk valójában. Én is szeretnék habos-babos érzéseket, csak nem jönnek olyan gyakran, mint ildomos volna.)

Egyszóval: nincs itt jó meg rossz döntés, sem biztos képletek. Sokszor van, hogy egy nyaralástól egész mást kapunk, mint amit vártunk – pozitíve vagy negatíve. Egy páros nyaralás ugyanúgy lehet csalódás, és egy kisgyerekes is bizonyulhat feltöltőnek, megerősítőnek. A kulcs talán az, hogy szabadon álljunk hozzá. Ne akarjunk mindent belepréselni, amit a munkával töltött hétköznapok során elképzeltünk – minden biztos nem fog beleférni.

Tudom, nagyon sok párnak egyszerűen nincs lehetősége kettesben nyaralni. Legközelebb arról írok, milyen tanulságokat vontunk le kisgyerekes nyaralások esetére!