Özvegyként új szerelemmel – tényleg olyan elérhetetlen?
Az özvegyi szerelem valamiért mindig is foglalkoztatott. Keresztanyám egészen fiatalon megözvegyült. Nem volt már fiatal, de még bőven ereje, szépsége teljében volt.
Három felnőtt gyerekkel, hihetetlen energiával megáldott ember, egyszer csak egyedül marad. Elveszítette a másik felét. Mindig azt gondoltam ezek csak nagy szavak. Ahogy azonban én is haladok előre a korral, megtapasztalom, hogy ezek az igazi gyökerek. A tágabb család mellett a párunk. A gyerekek kirepülnek, a szülők meghalnak. A társunk az, aki szerencsés helyzetben velük marad öregkorunkra.
De mi történik, ha nem így lesz? Ha elveszítjük azt, aki a legfontosabb, akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá.
Úgy gondolom, ezt, amennyiben egy szeretetteljes kapcsolatban élünk, szinte lehetetlen ép ésszel feldolgozni. nem tud segíteni ebben senki. Se a gyerekeink – hiszen ők már új életet kezdtek- sem a család többi tagja.
Ilyenkor jönnek a kényszer cselekvések. Keresztanyámon legalábbis ezt láttam. Elmenekült. Nagyon távolra. A világ másik végébe, hónapokra. Akkor még fiatal voltam, és nem értettem. Akkor, tizenéves fejjel csak azt láttam, hogy elment, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. El, amikor az unokái sorra születtek. Amikor minden gyermeke révbe ért. Könnyen, nagyon könnyen bélyegezzük meg az embereket. Emlékszem, sokan a környezetemben bírálták, amiért nem „itt” van – sokak szerint a helyén-.
De vajon mi lehetett az oka? Ezt szerintem senki nem kérdezte meg tőle. Soha. És én sem. Most meg már nem tehetem. Ő is elment. 14 évvel a férje halála után. Na, de nem ez a cikkem fő témája. Hanem a küzdelem. Amit én ugyan nem éltem meg, de közvetlen közelről láttam: az özvegyember küzdelme a boldogságért. Még egyszer az életben egy kis boldogságért.
Felzaklatnak a mondatok, amiket leírok, soha nem fogalmaztam meg igazán az ezzel kapcsolatos érzéseimet. Soha nem voltam rá felkészülve.
Keresztanyám, aki második anyám volt, aki energiájával és életigenlésével túlmutatott sok fiatalon, azt hiszem férje halála után soha nem volt igazán boldog. Maximum ideig, óráig. Soha nem találta meg a „második” igazit. És ha meg is találta volna, a családja nem támogatta benne.
Mert mindig van egy gát. A gyerekekben mindig az anya és apa maradnak. Az a helyzet, hogy felnőhetünk, lehetnek nekünk is saját gyermekeink, mégis az anya és apa személye szent és sérthetetlen.
És azt kell mondanom, ez az egyikük halála után is így marad. Azt hiszem, a családtagok nem segítik az „itt tovább élőket”, hogy továbblépjenek, és igazán boldogok legyenek. Szerintem a gyerekek felnőttként is önző módon az anya apa képbe szorulnak. Ami teljesen természetes. De észrevétlenül megölik az „életben maradt” szülőt. Mert tegyük a szívünkre. Ha hasonló helyzetben vagyunk, mi gyerekek, hányszor mondjuk, hogy „De hát itt vannak az unokák, akikben örömed telhet” „Mi bármikor tárt ajtókkal várunk” és a többi…de belegondoltunk igazán, hogy mit várunk?
Biztos vannak kivételek. Biztos vannak olyanok, akik támogatják az új szerelmet. Ha így van, az egy áldás. Ha nem így van, csak egyszer egy kicsit gondoljunk bele: nem mindenkinek való a magány. Az embernek szüksége van társra. Segítsünk.
