Róbert Gida felnőtt és egzisztenciális válsággal küzd

Ezúttal nem Róbert Gida húzza ki mindig csávába kerülő csekélyértelmű barátját a pácból. Micimackó - kicsit másképp.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
vélemény
2018. augusztus 16. Czefernek Léna

Már akkor tudtam, hogy szeretném megnézni az új Micimackó filmet, mikor szembejött velem a kedves-megható előzetes. A. A. Milne Karinthy által mulatságossá magyarított hőse ugyanis olyannyira meghatározó szereplője volt a gyermekkoromnak, hogy nagyszüleimnél rongyosra olvastuk a könyvet. Akkor még hírből sem ismertük az eredeti mű kedves, ám fakóbb másolatát, a rajzfilm verziót. Órákig tudtam röhögni azon, ahogy Róbert Gida húzza a lépcsőn magával buksi játékmackóját, akinek feje minden lépcsőfokon koccan egyet, s a kedvenc részem Tigris megjelenése volt a Százholdas Pagonyban, aki – mint tudjuk – mindent szeret, kivéve a mézet, a bogáncsot és a kukoricát.

Ám ahogy Róbert Gida, én is felnőttem, s ma már én próbálok felolvasni gyerekeimnek a salátává rongyolódott könyvből. Sajnos most már olyan konkurenciáim akadtak, amelyekkel nehéz felvenni a harcot, hiszen ami egykor kuriózumnak számított, ma a csapból is folyik – azaz több mesefilm foglalkozik a csacsi öreg medve nem létező kalandjaival, mint Milne összes művei, s a mi háztartásunk is büszkélkedhet egy-két plüss Micimackóval, Tigrissel és Malackával.

Ám ez a film – úgy tűnt – visszatér a gyökerekhez – az pedig, hogy a Barátom, Róbert Gida címszereplője kamaszkorom egyik bálványa, a mindig hiteles, ezerarcú Ewan McGregor, csak megerősítette bennem az elhatározást: sok-sok év után először mesefilmet nézek majd meg a mozikban. A szeánszra – a piros karikákat, kritikákat és az előzetest gondosan kivesézve – úgy döntöttünk, hogy visszük a gyerekeket is, felkészülve rá, hogy a korhatárt alulról még igencsak ugrálva elérő kisebbel el kell majd hagyni a termet. Ez – szerencsére – nem következett be, ám azért akadtak meleg helyzetek.

Rögtön említést kell tennem arról a sajnálatos tényről, hogy a mozik előzeteseit olyan brutális gondatlansággal válogatják össze, hogy simán beraknak egy hatos karikás film elé egy kisebbeknek – még nekem is! – igencsak félelmetes fantasy ajánlót, amelyben boszorkányok, furcsa lények és durva hangeffektek ijesztgetik a gyanútlan nézőt – érdemes tehát ezt elkerülendő kicsit később érni a moziba. Azt sosem értettem meg, hogy miért kell gyerekeknek szóló filmbe (még mindig 6-os karikáról beszélünk!) egy majdnem fulladás kapálódzós képsorait egy jobb krimibe illő víz alatti haláltusaként bemutatni, a háborús snittekről már nem is szólva, akármennyire is szeretnének szórakozást nyújtani a moziban ülő szülők számára is.

Nem gyermekkompatibilis továbbá a film alapproblematikája sem, hiszen a felnőtt Róbert Gida éppen morális és egzisztenciális válsággal küzd.  Bezárkózik a munkahelyi teendők világába, nem tud szót érteni a gyermekével, feleségével és rosszul választja meg a munka-magánélet egyensúlyt is. Plusz, ami Milne könyvéből – szerencsére – kimaradt: pszichésen nyomasztja őt a múlt: apja halála és a rideg bentlakásos évek egy brit elitiskolában, ahol agyát „micimackótlanították”.

Nos, ezen a ponton úgy tűnt, valóban távozunk a moziból, ha nem történik sürgősen valami, ami egy gyermek számára érdekessé tehet egy egyébként mesefilmnek induló alkotást, de szerencsére nemsokára feltűnt a színen Micimackó, megmentve ezzel a filmet a totális érdektelenségtől és a totális bánatba fulladástól. Innentől kezdve szépen ível a történet a természetesen pozitív végkifejlet felé: csekélyértelmű medvebocsunk finoman, de nem agresszívan terelgeti hősünket a családja felé, aki látszólag gyermekkori játszópajtásával többet hajlandó foglalkozni, mint saját kislányával.

A Barátom, Róbert Gida átesik a holtponton, s ekkor válik igazán szerethető, mulatságos, az eredeti művet is megidéző alkotássá, amelyen egyszer mosolygunk, egyszer a saját gyermekkorunkat felidézve szorongatjuk gyermekünk kezét enyhe gombóccal a torkunkban, miközben érezzük: ez az időszak a mi életünkben sem jön vissza többet. A film angol, így szerencsére az érzelgősség ellenére kerüli a  hoolywoodias túlzásokat, kivétel ez alól a befejezés, és a film végén kötelezően előírt amerikai jópfáskodás.

Az utóbbiak kicsit visszavesznek az egyébként zsigeri és valóban megható élményből, amely minden hibájával együtt szerethetővé és igazi moziélménnyé varázsolja az alkotást kicsinek, nagynak, de főleg a hozzám hasonló Micimackó fanoknak. Persze van, aki szerint a “felnőtt Róbert Gidát ne nézzük meg többet”.